2017. március 24., péntek

Az autizmus egy másik arca...

Autizmus.

Az életem része már 7. éve. Amikor a blogot elkezdtem, úgy gondoltam, hogy tudok segíteni másoknak, hogy erőt tudok adni, merthogy ez azért mégsem akkora dráma, na...

Valóban nem. Egy magasan funkcionáló Asperger-szindrómás gyerek nevelése tényleg nem dráma. Persze kiborulgatunk (még ma is :D ), de Naggyal kapcsolatban még sokszor mindig talány, hogy ez most a kamaszfiú konoksága vagy az autizmus. Hogy mi az amiért rá kell szólnom, és mi az amiről nem tehet. Végtelenül leegyszerűsítettem a folyamatot, mindenért rászólok :D . Aztán a reakcióját látva finomítok.. De úgy gondolom, egész jól ellátom a feladatomat. Mindenkinek óriási munkája van abban, hogy Nagyról egy laikus nem mondja meg, hogy autista (legalábbis amíg nem tölt vele sok időt), nála az autizmusnak - szinte - csak a pozitív oldalát tapasztaltam meg. Én azt hittem, hogy van fogalmam az autizmusról. Sőt, a kisujjamban van az egész, elvégre már mióta gyakorló anya vagyok... Hogy annyi a dolgom, hogy biztosítsam az ő szakemberek általi fejlesztését, hogy felkészítsem az önálló felnőtt életre, és aktívan részt vegyek az életpályája megtervezésében (persze az ő érdeklődési köre és erősségei mentén). Eddig pipa. A 8 fős osztályból bekerült a középsikolába, a tanulmányi eredményei egész jók ;) , szeret iskolába járni, elfogadta az osztályközösség, vannak barátai. Minden a terv szerint halad. Néhány év múlva szoftverfejlesztő mérnökként keresi majd a betevőre valóját. Tehát ő "félig kész van".

És itt van M. Tavaly ősszel "elromlottunk". Ő is, én is. Ő jogosan, mert a gyógypedagógiai megsegítés nélküli normál ovis lét bejósolhatóan rontott az állapotán. Az állandó idegeskedések, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel? Hová fog járni oviba? totál felőröltek. Persze, ha én zakkant vagyok, akkor mindenki az, úgyhogy szépek voltunk/vagyunk. Totális ördögi kör, ideges vagyok, há' persze a gyerek is az lesz. Erre én - okosan - még idegesebb leszek, a gyerek rákontráz, és ez így végtelenített folyamatban... Majd (persze külső segítséggel) rájöttem, hogy nekem kell változtatni, én vagyok a felnőtt (francba). A dolog működik, mióta elengedtem M-mel kapcsolatban a felesleges felelősségvállalást (tankerigazgató dönt, ődóga' hogy melyik helyre rakja a gyereket. Ja szűkül a kör, két befutó lehet.), elkezdtem figyelni M-re. Úgy igazán. Nem úgy mint eddig, hogy tudatos fejlesztéssel hova juthatunk, hanem "csak úgy" Ő elég rugalmatlan, pl. nem mindegy milyen sorrendben adjuk rá a zoknit/cipőt és milyen sorrendben vesszük le. Ha kilépünk a házból csak balra fordulhatunk (akkor is ha történetesen jobbra kellene mennünk), nem mindegy melyik Miki egér részt nézzük, és egy idő után az sem mindegy, hogy milyen nyelven. És ha nem értjük, akkor jön az armageddon, szóval ,a saját jól felfogott érdekünkben is, igyekszünk őt megérteni. Sokszor alig jön bármi reakció tőle, ezért is lepődtünk meg, amikor elkezdett egy-egy szót, kifejezést mondani. 

Szóval a gyerek beszédfejlődése megindult. Tegnapelőtt este pedig meglepett: már félálomban voltam, amikor hozta a takarómat és betakart. Egyből felébredtem. A cukiságfaktor egész nap az egekben, volt hogy "csak" mosolygott rám, volt hogy séta közben a kezemet simizte (ahogy én az övét). A fejlesztésre egyedül ment be (most először voltam kint nélküle), hazafelé is minden rendben volt. 
Nagyon-nagyon jó napja volt (így nekem is ;) ).

Oké, azért kicsit árnyaljuk a képet, ma 0:47-kor felébredt és fél 4-ig ébren volt. Persze agyf*szt kaptam kissé ideges lettem a nem várt éjszakai ébrenléttől. Mire ő elaludt én már nem voltam álmos, így a mai első kávét kb 3/4 4-kor ittam meg. Viszont tanultam, fejlesztésről olvastam. Kb most esik le a fejem, úgyhogyy ideje a következő kávénak, B-nek bölcsibe kell menni...

Folyt.köv...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése