Pénteken egy autizmussal kapcsolatos vizsgálaton voltunk, majd miután végeztünk Nagynak beígértem egy szendvicset a büféből és egy forró csokit. De előtte bementem a mosdóba. Ott épp egy anyuka telefonált. A kisírt szemei láttán arra következtettem, hogy nemrég kaphatott valamilyen diagnózist a gyermek. Ő persze, ahogy észrevett a beszélgetést abbahagyta, és próbálta eltüntetni a sírás nyomait. Én pedig azzal segítettem neki, hogy úgy tettem, mint aki nem látta. Pedig szívem szerint megkérdeztem volna, hogy mi a baj, és hogy tudok-e neki segíteni valamiben...
Mi a baj... Egy gyermekpszichiátriai kórház alagsori mosdójában sír az anyuka, mégis vajon mi lehet a baj...
Tudok-e neki segíteni... Mégis miben? Ilyenkor az a természetes hogy összeomlik a szülő, majd szépen a feladatokra koncentrálva újra felépíti magát. Kinek ehhez néhány órára van szüksége, kinek meg sokkal-sokkal több időre... Nem ismerem őt. Nem kérdezhetem meg. Nem vigasztalhatom meg. Nincs kontakt közöttünk. Nem tudom, mit reagálna ha ismeretlenül "letámadnám", hogy figyelj ide, tudom min mész keresztül, ez most nagyon nehéz, de segítenek neked/nekünk. Nem vagy egyedül. És ahogy növekszik a gyermek hidd el, hogy könnyebb lesz... Nem tehetem...
Amíg Nagy jóízűen falatozik, lopva őket figyelem. Gyönyörű halkszavú fiúcska, repkedő kis kezei a sufnidiagnózisomat láttatja igazolni. Lassan, óvatosan formálja a szavakat. Istenem mit adnék, ha M is ezt csinálná... Ha már hallanék tőle összefüggő mondatokat...
Nézem a nagyfiam, nagyon büszke vagyok rá. És nagyon hálás vagyok, hogy vele egy ilyen "light" szeletet kaptam az autizmusból. Közben persze örülök, mert M-mel is nagy dolgokat élünk meg. A múltkori képesköny lapozgatás közben mondta, hogy CICA, és hogy MIAU, teljesen, tökéletesen tisztán. Akkor most mi van? Akkor most az van, hogy képes a beszédre. Örülés. A többi? Majd kialakul...
A bölcsiben már nagyon sokat fejlődött, pedig alig 2 hónapja jár. Az ottani fejlesztői is jókat mondtak róla, és hogy nagyon okos. A szakértői vizsgálat alapján is azt mondják, hogy értelmi elmaradása nincs...
(És persze azt se felejtsük el, hogy már kokettál B-vel. A két kis büdinger már egymásra mosolyog. Persze B-nek M az ISTEN, minden mozdulatát tátott szájjal figyeli. De amikor B alszik, akkor M sündörög a kiságy körül, belekapaszkodik a rácsokba és csak nézi az alvó babát. És az ilyen pillanatok nekem úgy kellenek, mint a falat kenyér. Mint amikor éjszakázol a babával, és hiába vagy félholt reggel, elolvadsz a mosolyától (ja ezt jelenleg meg is élem :D ). Ha most kívánhatnék valamit bajban lennék, hogy lottó ötös legyen, avagy az, hogy két napra állítsam meg a világot, úgy hogy a többiek ne vegyenek észre semmit, és eltűnjek aludni... )
Remélem a kisírt szemű anyuka mielőbb továbblendül a sokkon, és tiszta szívből kívánok neki sok erőt!
Így ismeretlenül is...♥
Úgy legyen!
VálaszTörlésPuszi minden gyerkőcödnek :)
Örülök, hogy nem te sírtál :) Ehhez hasonló sztorim nekem is volt, az aspi fiam kb. 4 éves lehetett és egy mozgólépcső tetején az aznapi többedik dührohamát próbáltam túlélni és emlékszem, annyira felfokozott lelkiállapotban voltam, a düh, a tehetetlenség, a kétségbeesés között vergődve, hogy az épp arra járó segítő szándékkal kérdezett segítségadót elküldtem melegebb éghajlatra... Nem, nem vagyok rá büszke, így utólag már bánom (nyilván, hiszen kb. egy évtizede is volt már, mégis emlékszem), de ahogy te is ráéreztél, nem tudhatod, min megy belül keresztül épp akkor az anyuka. Van az úgy, hogy nehéz elfogadni a segítő kezet.
VálaszTörlés