A nagycsalád második decembere...

Idén nem készültem kifejezetten a Mikulással való találkozásra... Úgy ítéltem meg, hogy Pindur még kicsi hozzá (majd jövőre...), Nagy már kinőtt belőle. Esetleg Lány miatt... De mikor ő azt kérdezte, hogy - Öööö, anya, nem gondolod, hogy már nagy vagyok ehhez? Mert szerintem már nagy vagyok... Pff... Akkor idén nem látogatjuk meg a Mikulást (természetesen a cipők/csizmák/41-es bakancsok az erkélyajtónál sorakoztak...).

Kis meglepetés... Az a fránya nátha épp Mikulás érkezése előtt időzítette magát. Sovány vigasz volt, hogy na de majd akkor a Karácsony. Na akkor majd nem kell kórságtól tartani... Hááát nem így lett...

Már/Még csak másfél éves múlt...

Most a legkisebbről írok... Nem, nem azért, mert vele vagyok a legtöbbet, meg olyan cuki, dacos, mérges, öntörvényű, simulékony... (bezzeg a nagyok kiskamaszkorba léptek, ááááá....), hanem mert tegnap volt nálunk a Védőnőnk és beszélgettünk Pindurról. Csippentve felveszi a dolgokat a földről? Igen. Mond szótagokat? Igen. Jó az étvágya? Igen. Bemutatta a "járástudományát" valamint leült elénk a szőnyegre és a kék-sárga áruház tornyos játékát kezdte egymásra rakni. Ezért dicséretet kapott. Önállóan eszik? Még ismerkedünk a kanállal. Ivás pohárból? Felügyelettel (segítséggel), de inkább a csőrös itatókat preferálom még neki.

Mivel MINDENT később csinál mint az átlag (az 1. fogát is 10 hónaposan növesztette, augusztus elején még 8 foga volt, októberben már 16 - szegény...), már nem görcsölök azon, hogy "le van maradva". A Védőnőnk látogatása után ugyanis némi szemléletváltozás történt. Hova a francba sietek? :)

Októberi beszámoló...

Tulajdonképpen még van 10 perc a(z) - egyik - kedvenc hónapomból, úgyhogy még időben...

3-án Lánynak volt a 10. születésnapja, 24-én pedig Nagy lett fiatalkorú. Hihetetlen. Főleg Nagy. A kisfiam múlt hónapban határozottan lehagyott "magasságilag", tisztán emlékszem, hogy a folyamat nem egész 2 hét alatt következett be... Egyszer már majdnem akkora volt mint én, most meg már én vagyok majdnem akkora mint ő... Lány még stagnál. Neki/Rajta az az újdonság, hogy a szemüveg most már állandóra kell. (Persze most már Nagynak is kell - igaz neki csak olvasáshoz. Még. De ami késik, eljön...) Írtó büszke vagyok rájuk, mert nem volt dráma, hogy bocs gyerekek idei szülinap(ok) szemüveg + torta. Így jártatok anyátokkal... :)

A lazítás ára...

Csend van. Végre... Kis bucifejet látok a kiságy rácsainál, de belemerülök a laptopba... Mintha nem is lennék itt, sunnyogok... Közben citromfűtea ázik. Kell most... Sunnyogás működik, gyermek már vízszintes állapotban van. Úgy látszik, amikor a délutáni/esti műszakot egyedül viszem, valami nem működik. Nagyon nem. Az egy dolog, hogy a fejlesztésre most 3 gyerekkel mentem, és ott Lány nem tudta megcsinálni a leckéjét. Az egy másik, hogy egy kis kitérővel érkeztünk haza, de ez csak max. félórás volt... Nagy ismét negatív rekordokat döntöget zuhanyzás terén (31 perc) és Lány leckéjével sem a megszokott módon haladt. Pedig én partner lennék abban - nagyon is -, hogy a jófej anyuka legyek. És nem működik...

TSMT és a legkisebb

Múlt héten volt az ismerkedős alkalom. Szerencsére Pindur akkor nagyon jó passzban volt, végig mosolygott, amikor a cumi kikerült a szájból, még egy-két tetetete is elhagyta a száját széles vigyorok kíséretében. Megajándékozott egy-két önálló lépéssel is minket, úgyhogy minden a legnagyobb rendben volt. Kezdődő nátha, ezért örültem is, hogy most még nem kell "teljesíteni"... Persze, hogy izgi legyen a dolog, vasárnap reggel már a Heim Pálban voltunk, mert Lánynak a náthája felfejlődött középfülgyulladássá, és vasárnap délután már Nagy is mutatta a megfázás klasszikus tüneteit...

Pindur egész jól átvészelte az egészet, a végére már az orrszívásra sem úgy reagált, hogy egész testében remegve üvöltött, hanem már csak diszkrét jelét adta annak, hogy nem ez a kedvenc tevékenysége. A fogzás még mindig kínozza őt, és persze álmatlan éjszakák formájában minket is. Ezek az előzmények...

Pokróc: gyermeket nem érdekli, hogy most neki tulajdonképpen a hátán fekve kellene maradni és hagyni, hogy fejlesztődjön. Felül és sír. Jól kezdődik...

Zajlik az élet, avagy az elmúlt napok... :)

Na tehát...

Apa első hete az új dolgozóba, és máris feje tetejére állt a világ...

Anya tanárnő által felmentetett, mert Lány osztályában már többen betegek voltak. Bár a végeredmény szempontjából végül is mindegy, de nem a Szimfonik utáni/helyetti fagyizás tett be... 

Kedden ismét szembesültem azzal, hogy Nagy egészségügyi könyve nincs meg. Igen már tudtam, mert amikor átírattam őket az iskolánkba, akkor nem érkezett meg, és még egy régi orvosi vizsgálat után Eszter könyvét megkaptam, de Petié nem érkezett vissza hozzám. Tehát az infó már megvolt, de lazán átsikkadtam felette, még volt egy olyan terv, hogy ezt azért nyáron pótolni kellene, mert akkor úgyis van idő mindenre, mert ősszel szúrják Nagyot.Nyári tanulmányaim során meglepetésként ért, hogy MMR-emlékeztetőt kapnak 11 éves korban (ezt kapták ma), csak a DT-re készültünk (egy hónap múlva esedékes, még épp 11 éves lesz akkor).

Új időszámítás... :)

Ha valaki azt mondja nekem tavaly ősszel, hogy közel 1 év telik el, hogy Férj újból munkába álljon, tuti összeomlik idegrendszerünk... De most nézzünk előre! Ha elhiszem (és el akarom hinni!), hogy a holnap már egy picit jobb lesz, mint a ma, akkor minden okés... 

Reggel indult Férj új munkahelyére. Lelki szemeim előtt láttam, hogy Pindurral is új időszámítás kezdődik életünkben. Elkísérjük a nagyokat az iskolába, hazafelé megállunk a bébijátszón kicsit hintázni (a nagy játszóra nem megyünk, mert még MINDIG nem jár... :/ ). Aztán hazajövünk, egy kis gyümölcsös zabpehely, közös játék, és 11 körül gyermek alszik, hogy szülőanyját megajándékozza 2-3 nyugodt órával, és kipihenten ébredt kisded egy fantasztikus-csodálatos-nyugodt-hisztimentes délutánnal...

Te is fiam...?

Nagyjából év eleje óta várjuk, hogy vajh' mikor indul el/meg legkisebb gyermekünk...

Nos ez a mai napig nem történt meg. Szinte már hasonló vehemenciával ugrom a "ráér még, minden gyerek a maga útján/módján halad, ne siettessük" mondatokra, mint autizmus és/vagy ADHD esetében az "ez most nagyon divatos, mindenkire ráhúzzák stb..." mondatokra....

Persze ráérünk... Vagy mégsem... Doktornénink mondta, hogy ő azért - ha 16 hónapos kor tájékán még nem indul el gyermek - javasolni szokott egy neurológiai vizsgálatot és hogy látogassunk meg egy korai fejlesztőhelyet. 

Jelentem a  héten Pindurnak vizsgálata volt. Ő most 16,5 hónapos. Oldalazva, bútorokba kapaszkodva jár, de ha megfogjuk a kezét, akkor rögtön rogyaszt, majd leül... Ha valamit gyorsan el akar érni, akkor mászik (az tökéletesen, szabályosan megy neki, van hogy ezerrel repeszt). De ez az indulás, ez még mindig várat magára. És nem beszél, bár két logomán testvér mellett ez nem igazán zavar... :)

A "minőségi" gyerek...

Tegnap láttam egy bejegyzést a fb-on, ahol a kérdés a testvérek közötti időtartamra vonatkozott. Érdekes és értékes válaszok születtek, majd eljutottam egy olyan hozzászóláshoz, hogy anyuka nagyon szeretne egy kistesót, de az anyagiak ezt nem teszik lehetővé... Elég empatikus embernek tartom magam, de van 1-2 dolog ami "kiüti a biztosítékot" nálam. Főleg, ha a gyerek még kicsi, mert akkor még minden megvan. Nem kell költeni kiságyra, babakocsira, babaruhára és egyéb hasznos és hasznosnak vélt dolgokra... A nagytesótol folyamatosan lehet örökölni a ruhákat (főleg, ha a gyermekek egyneműek :) ), és a tízezres játékokat is elég egyszer megfinanszírozni. Nem beszélve arról, hogy a csp gyakorlatilag "fenntart" egy gyereket. Az anyasági segélyből be lehet ruházni egy mosható pelenka készletre, így a pelenkázás összes költsége szobatisztaságig nagyjából a harmada az eldobható pelenkáénak. Meg ott a családi adókedvezmény. Arra nem térek ki, hogy sokan kiakadnak (hogy miért nem emelik a gyest/gyedet stb... Na, vajon miért?! Mert nincs rá keret? Vagy mert - helyesen - meg akarják akadályozni a megélhetési gyerekvállalást?  Lehet, hogy merész gondolat részemről, de aki AKAR tesót az fog is szülni. Mert ő meg akarja találni a megoldást, hogy vállalhasson még egy gyermeket. Meg akarja ajándékozni a gyermekét egy testvérrel.

Csak lazán... (?)

Nemrég olvastam egy cikket, mely szerint mindenki szaranya...Csak így... És tényleg. Feketén-fehéren leírva a tények, hogy bármit csinálsz a gyerekeddel, mindenképpen rosszat teszel vele. Öltöztetés, étkezés, különórák, fejlesztések. Bármi. Mindent rosszul csinálsz. És az ellenkezőjével is kárt okozol...  :)

Aki olvasta, annak vidám perceket okozott, mert TÉNYLEG ilyenek vagyunk. Úristen kell rá még egy réteg pulcsi? Nem fog fázni? Vagy esetleg megizzad, és attól fog megfázni?... Ivott eleget a gyerek? Mennyit kell innia? Hogy is van ez a testsúlykilogramm/ml-rel? De ha (sok) gyümölcslét adok neki, akkor nem lesz éhes, és a végén még éhen hal...Végtelen lehetőségek tárháza...

Különösen nagy a dilemma, ha mondjuk a témája a(z esetleges) fejlesztés. Mert az elsőnél könnyű "elcsúszni": fogalmad sincs, hogy mire figyelj, rábízod magad a gyerekkel foglalkozó egészségügyisekre. Ha valami gond van, úgyis szólnak. Aztán ha baj van, jöhet még egy adag önmarcangolás, hogy mi lett volna ha... Ezzel csupán annyi a gond, hogy egy tök felesleges hintába kerülsz. Mert ha a nagymamámnak szerszáma lett volna, akkor ő lenne a nagyapám. Felesleges ilyen dolgokon görcsölni, mert ÚGYSEM DERÜL KI, HOGY MI LETT VOLNA, HA... Arra persze még jók az ilyen jellegű tapasztalatok, hogy ha következő nem tankönyv szerint működik, akkor bekapcsol a vészjelző, és akkor már MUSZÁJ odafigyelned (a mi esetünkben nem egész1 év alatt szereztük meg a lány ADHD diagnózisát, annak ellenére, hogy az első néhány körben elhajtott a nevtan, hogy még olyan kicsi és hogy menjünk vissza másfél év múlva, és akkor talán/majd megnézik...).

Ökoanya... :)

Régóta kacérkodtam már a vegyszermentes háztartásvezetéssel, csak nem igazán tudtam elképzelni magam, mint egy boszi, aki mindenféle kencét kutyulgat... :) 

Aztán épp egy spórolos blogon olvastam arról, hogy a vegyszermentes életmód nemcsak a környezetet, hanem a pénztárcánkat is kíméli. Nosza... Elkezdtem komolyabban érdeklődni a téma iránt és a főcsapásom a http://naturmami.hu/ oldal lett. Beszereztem az egy darab eszközt  ami nem volt itthon (tölcsért :) ), valamint újítottam egy reszelőt és a régit befogtam szappanreszelésre... :)

Lány nagyon lelkes társam e téren, a fel- és lemosókat együtt "kotyvasztjuk". Apának az tetszik, hogy Pindur miatt már nem kell aggódni, hogy megint a domesztosszal itatott követ nyalogatja, Nagy érzékeny a környezetvédelemre, így ő is partner ebben. Úgyhogy pozitív fogadtatása volt az új "szerelemnek" :).

Reintegráció....

Már írtam arról, hogy a munkaerőpiac nem vár tárt karokkal. Na, jó, ez költői megfogalmazás, mert "klasszikus" alkalmazott sohasem voltam, mindig családi vállalkozásainkban dolgoztam. Egész jól működött, aztán megszületett az első, majd a második gyermek és utána már nem volt egyszerű...

Reggelente rohanás az iskolába, rohanás az óvodába. Egy-egy "szerencsés" anyuka, szépen, nyugisan ráérősen vitte a hordta gyermekét szocializálódni, de a többség viszont rohant. Köztük én is. Mert hiába "nem volt főnököm", vagyis nem vették szigorúan, ha épp lecsúsztam a buszról, mert gyermek mondjuk küzdött a harisnyájával, elemi érdekem volt - viszonylag - időben beérni. Vevő jön, vásárol, fizet, ebből lesz az albérlet (is). Csak ez a reggeli/késő délutáni rohanás ne lett volna. Volt egy közel egy éves periódus, amikor egyedül neveltem őket, akkor ez kiéleződött. Éreztem - TUDTAM-, hogy ez így nem (lesz) jó, mégis csak hónap elejétől végéig, számláktól számlákig láttam. Viszont a hogyan lehetne másképp? nem hagyott nyugodni...

Ismét az önállóságról...

Igen-igen tudom. A feladat, hogy minél önállóbb egyedeket neveljünk (ez nyilván azokra a felmenőkre is igaz, akik nem lepapírozott gyerkőcöket nevelnek). Örök kedvenc témám... Mi az amit már elvárhatok tőle/tőlük és mi az amit még nem? Hajlamos vagyok agyongondolkodni, hogy akkor ezt most öööö.... Pedig a gondolkodás a tett halála... Nagy kijelentette nemrég, hogy a nyári szünet alatt szeretne megtanulni főzni. Ok. Jó majd ha vizet kell forralni, akkor azt majd én. Ha olajat kell hevíteni, akkor azt majd én. Ha le kell reszelni valamit (nehogymá' lesérüljön az a gyermek) akkor azt majd én... Tök jó, a gyerek nyáron megtanulhatja hogyan tud mellettem állni főzés közben. Bár lehet, hogy ő nem egészen erre gondolt...

Túlképzett(len)...

Néhányan finoman jelezték, hogy már elég rég írtam. És tényleg. Úristen, már több mint egy hónapja nem írtam semmit...

Olyan szépen elképzeltem a nyári "napirendünket", a közös programokat a gyerekekkel, hogy mindenfelé megyünk, persze Bp-en belül, mert autónk fékrendszere lebetegedett (a héten meggyógyították...). Hogy közösen megyünk Lánnyal piacra, együtt készítjük a kovászos uborkát, együtt főzünk (Lánynak van erre ingerenciája, ezt vajh' kitől örökölte?). MAJD. Csodálatos szó. Nagyon-nagyon jellemzi a május-júniusi élethelyzetemet.

Önmegvalósítás. Azmiaz?

A héten voltam egy tréningen, ahol téma volt az önismeret (is). Nagyon jó volt, 7 nő (+ tréner), különböző élethelyzetek, különböző életutak... Volt, aki tisztában volt saját erősségeivel, és pozitív megerősítésért érkezett, a többség - köztük én is - pedig "útkeresőként". Érdekes és tanulságos volt a tréning első napja, aznap is sokat tanultam magamról. Kicsit rendhagyó bemutatkozás (képeket választottunk, amik a jelenlegi életünkről elsőként jutnak eszünkbe), és néhány összemosolygás után már ki is alakult a beszélgetés, életünk bizalmas részleteibe avattuk be egymást. Én is elmondtam a történetünket, hogy az autizmus hogyan is változtatta meg az életünket, és lettünk sokkal toleránsabbak, nemcsak érintett gyermekünkkel kapcsolatban, hanem életünk szinte minden területén. Hogy nekem is megvolt a régi életem, volt "rendes" (értsd: dolgozóba járós) állásom, én is panaszkodtam, hogy mindennap rohanás-kapkodás... Aztán a diagnózissal karöltve egy új életforma. A gyerek szerencsére nagyon jól van (most)... Az iskolával minden rendben, itthon tesóval persze megy a harc, de ezt már megszoktuk, vér nem folyik, belefér...

A bemutatkozás/beszélgetés után a tréner összeszedte a képeket a földről, én meg gondoltam segítek. Mondta, hogy ne, ez nem az én dolgom. És hogy milyen érdekes, minden csoportban van 1-2 ember, aki szolgálatkész. Az alkalom lezárásaként tesztet írtunk, majd kiértékeltük. Kiderült, hogy nem igazán vagyok sem vezető, sem domináns... Jééé... De az, hogy semmiben nem volt kiugró érték, az már elgondolkodtatott. Rá is kérdeztem, hogy akkor most...? Nyugi, hozom a papírformát, megfigyelték, hogy gyesről/gyedről visszaintegrálódó anyukák szoktak hasonló értéket mutatni. És akkor ismét elgondolkodtam (előfordul az ilyesmi, na), és teljesen elbizonytalanodtam. Biztos jó helyen vagyok most? Tényleg elég, hogy anya legyek? Nem fog hiányozni még valami? Esetleg egy diploma? Karrier? Mit jelent az, hogy karrier? Sikeresnek érzem magam a bőrömben? Van három gyermekem, van egy szuper férjem, dolgozom itthonról. Elég ez? Mi történt velem, hogy ilyesmin gondolkodom? Persze, nyilván felszabadult egy csomó energiám, mert Naggyal most TÉNYLEG minden rendben van. Időközben találtam magamnak újabb elfoglaltságot, beleszerelmesedtem a vegyszermentes "életbe", abszolút környezetbarát módon oldom meg a háztartásvezetés nagy részét. Hamarosan a tisztálkodószerek egy részét is én kutyulom ki... :) 

Rengeteg energiám szabadult fel, hogy Nagy az élet szinte minden területén jól teljesít, kifejezetten figyelünk arra, hogy Lány is elégedett legyen velünk, Pindur pedig nagykönyv szerint fejlődik (nem, még nem jár, de még időben belefér...) Apa pedig elfogadta, hogy alkalmazotti létének múlt ősszel végérvényesen vége lett, így már vállalkozásban gondolkodik. Ja és most már nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz X év múlva. Egyelőre csak 2-3 évre tervezek. Rájöttem, hogy teljesen feleslegen most azon görcsölnöm, hogy Nagy mennyire állja majd meg a helyét az életben. Az a lényeg, hogy MOST mi van, hogy MOST rendben van, hogy MOST tanítjuk neki azokat a dolgokat, amit tudnia kell. A későbbi MOST-okkal, pedig majd akkor foglalkozom, ha itt az ideje...  Ez is egyfajta önmentő technika... :)

Önmegvalósítás. Ha az, hogy össze tudom egyeztetni az egyre bővülő gyerekszám mellett a munkát a családdal, ha marad időnk Apával kettesben, ha tudok energiát fordítani azokra a dolgokra, amik érdekelnek, akkor megvalósítottam azt amit mindig is akartam. 

És kis bizonytalanság után, köszönöm jól vagyok... :)

Üzletanyu születik... :)

Már többször említettem, hogy mióta nagyoknál elkezdődött a közösségi lét, igencsak fejtörést okozott a reggeli és a késő délutáni rohanás a kölkökért. Utáltam...  Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ez így nem jó... Kell lennie olyan megoldásnak, ami jó a gyereknek és jó nekem is. Persze közben nem történt - ezügyben - semmi előrelépés. Maradt a rohanás és a sírás, hogy ez így mennyire nem jó...

Anyák napja

A második anyák napja hármasfogat szülőanyjaként...

Az elmúlt hetekben ment a susmus Nagy, Lány és Apa között... Olyan édesek voltak, mondták, hogy Anya, te ezt most nem hallgathatod. Persze nyilvánvaló volt, hogy a közelgő anyák napja a téma... Ha bemész a szobámba, akkor NE nézz ide/oda!!! Szinte mindenhol megbújt egy kis ajándék, melyet (már nem is olyan) piciny szorgos kezek készítettek leckeírás és két veszekedés között.

Elfoglalt, Türelmetlen, Boldog...

Néhány hónapja volt a fb-on egy szókeresős kép. A felirat az volt, hogy az a három szó, amit először észreveszel a betűkavalkádban, az jellemző rád...  Elfoglalt, türelmetlen, boldog... Ez tényleg jellemző rám...

Annyira tetszett, hogy megjegyeztem, bár akkor még nem tudtam, hogy majd valamikor hasznát veszem ennek a három szónak. Na most... :) Végül mostanában - kifejezetten - elfoglalt vagyok. Igyekszem minden rosszban is legalább egy pici jót találni, a pozitív életszemlélet elengedhetetlenül része az életemnek. Fontosnak tartom, hogy a mindenkori adott élethelyzetünkből a lehető legtöbbet/legjobbat hozzuk ki.

Türelmetlen... Nagytól már sokat tanultam, de ezen a területen van még mit fejlődnöm. De most!!! :)

Ez a hónap elég sűrűre sikeredett. Mind érzelmileg, mind tartalmilag, mind fizikailag. Még hónap elején villogtam, hogy Pindur újra alszik. Nem kellett volna. Már másnap elkezdte az éjszakai ébredések ismétlését, és úgy belejött, hogy két hétig ilyet játszottunk. A mélypont (eddigi élete/életünk) során az az éjszaka volt, amikor éjjel kettőkor úgy döntött, hogy MOST van vége az éjszakának. A döntés következményeképp mi is véget vetettünk az alvásnak és kezdődött az éjszakai műszak, ami fél 6-ig tartott...

Kifejezetten keresem a lehetőséget, hogy Lánnyal kettesben menjünk ide-oda. Na jó, egyelőre inkább vásárlás, abból is a muszáj-fajta... És végre, hogy jó idő van, ki lehet mozdulni vele a Margitszigetre, oda Szerelmével és édesanyjával megyünk (na jó visszük Pindurt is), amíg a fiatalok rohangálnak-játszanak, levegőznek, addig anyukák pletyiznek. Még egy infó: előre megbeszélt, lefixált időpont. Tudatos tervezés... Mindenki jól jár... :)

Tegnap este szülőtréningen voltam. Hazafelé arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy milyen jó dolgom van. Van három szuper gyermekem, van egy fantasztikus férjem, aki úgy szeret, ahogy vagyok (TÉNYLEG!!! :)  ). Egészségesek vagyunk (auti+hiper belefér....), vannak barátaink.Vannak körülöttünk olyanok, akik segítettek/segítenek nekünk, mióta tavaly ősz óta beütött a krach. Akik nem engedték el a kezünket mert anyagilag hátrányba kerültünk. Hogy bátorítást és támogatást kaptunk/kapunk a mai napig. Az elmúlt időszak arra is jó volt, hogy rájöttünk, hogy a munkaerőpiacon nincs sok keresnivalónk. Hetente járunk fejlesztésre Naggyal, és kéthetente Asperger-klubba. Többször megfogalmazódott bennem, hogy nekem ez a dolgom, de csak nemrég kristályosodott ki, hogy ez nem csak a kamaszkorig tart, és akkor ő már olyan "fejlett" lesz, hogy csak na... Az hogy ezek a foglalkozások, fejlesztések, szülőtréningek, szülői értekezletek állandóan lesznek. Ez számomra sem átmeneti állapot. Itt nem arról van szó, hogy na jó, havi egy szülői, heti egy-két fejlesztés még 2-3 évig, és "nyugdíjas" auti anyuka leszek. És ebben az életformában azt az életmódot tudom elképzelni, amit amúgy pici gyermek mellé, hogy ott legyek mellette. Úgyhogy jól gondoltam, hogy a gyerek MELLÉ kell beilleszteni a munkát, és nem a munka mellé beilleszteni a gyereket. Már említettem, hogy barátnőmmel két webáruházat "viszünk". Folyamatosan tágítjuk a komfortzónát (sajátot és egymásét is). Ennek köszönhetően már rendszeresen részt veszünk a munkánkkal kapcsolatos képzéseken, kerekasztal beszélgetéseken, rengeteget tanulunk, és a tanultakat hasznosítjuk. A webáruházakat költöztetjük, illetve az egyik kész, a másik folyamatban van. Nagyobb, szebb, jobb... Az előzővel is elégedettek voltunk, de túlnőttük... :)  Már azt is megtapasztaltam, hogy mi az én határom. Na az az éjfél környéke Amikor a gép előtt összemosódik minden..Onnantól kezdve használhatatlan vagyok...Viszont este 8-kor alszanak nagyok. Apa altatja Pindurt, így van napi 4 óra, amikor lehet dolgozni. De ez most egy átmeneti időszak  A következő kampányunkig... :)

Ééééésss indul(t)unk az Év Anyavállalat versenyen, úgyhogy mindkét webáruházunkra (Nyuszibogyó és Cumivilág) legyetek szívesek ránk szavazni!!! Köszi... :)

Most időben kezdjük el... :)

Mint már említettem Pindur elhasalt a védőnő/orvos kérdez, szülő válaszol vizsgán. Hamarosan védőnéni jön, megnézi a gyereket itthoni környezetben. Mert hát a babák tényleg sírnak a fehér köpeny látványától, az én harmadszülöttem pedig kifejezetten ordít. De ő már akkor, amikor a tanácsadó pelenkázóján a hátára fektetem. Ja és mondja, hogy Apa, Abuuuu. (Az anya szót csak egyszer hallottam, gondolom kellett valaki, aki kiveszi a kiságyból, és e célra éppen megfeleltem.) Hol van Anya? - kérdezi kisdedet Apa. A kölök rám néz és azt mondja: Apa. Áááááááá...... Egyébkén az ominózus 1 éves státuszvizsgálat kiborulásakor én kellettem (még akkor is, ha Apánál volt a kaja). Úgyhogy megnyugodva konstatáltam, hogy katasztrófahelyzetben még jó vagyok... Na szóval szerették volna megnézni, hogy mit produkál Pindur 1 évesen, de a szinte remegésbe átmenő kétségbeesett üvöltésen kívül semmit, finoman szólva nem volt együttműködő...

Legutóbb én mentem árubeszerezni. Megveregettem a vállam, mert célirányosan a félrerakatott holmiért indultam és nemhogy nem vettem semmit, még körül sem néztem a babanagykerben... Ügyes vagyok.

Az érzés nem tartott sokáig, mert a következő üzletben (miután célirányosan indultam a kedves vevőnek ígért áruért) már kicsit körülnéztem. Na jó, már a bejáratnál kiszúrtam a könyvespolcot, hátha találok valamit ami az én ár/érték rendszeremnek megfelel (persze fél szemmel már a gyerekruhák felé nézelődtem, de elnyomtam magamban ezen vágyat...) és szinte rögtön találtam is egy könyvet. Szigorúan csak alcím:  Fejlesztési lehetőségek születéstől iskolakezdésig. Teljesen beleszerelmesedtem. Újrakezdő anyaként nagy segítséget nyújt a könyv, hogy milyen területet milyen módszerrel fejleszthetünk. A legszebb, hogy JÁTSZVA taníthatjuk a gyermeket. A könyv akár "szűrőként" is működhet, mert ha valamit nagyon nem tudunk véghez vinni, annak lehet, hogy oka van. És ha szükség van fejlesztésre, ilyen pici korban csodákat érhetünk el...

És mivel iskolakezdésig, vagyis 6-7 éves korig ajánl fejlesztési feladatokat, lehet, hogy Lánnyal is átvesszük a nagyobbacskáknak szóló részt.  Akár a beszéd észlelési  és - megértési nehézség fejlesztésére is kaphatunk tanácsot, veszteni valónk nincs. Úgyis megfogalmazódott bennem, hogy Lány itthoni fejlesztését (logopédus útmutatása alapján) elkezdjük a hallás- és figyelemfejlesztés területén is. Úgyhogy most ezek az itthoni célok.
Poén lenne, ha a - valamelyik - következő felülvizsgálaton már nem kapná meg az ADHD diagnózist... :)

Önállóság

Tavaly előtt ősszel részt vettem egy autizmussal kapcsolatos képzésen, és a nagy homlokra csapás az volt számomra, hogy rájöttem, a legfontosabb feladat, hogy a gyermekeimet - természetesen figyelembe véve a fejlettségi szintjüket - a lehető legmagasabb fokú önállóságra "tanítani". 

Nyilván ezzel mindenki így van, minden szülő célja, hogy önmagukról gondoskodni képes, önmagukkal és a világgal békében élő embereket neveljen. De erre - sincs - tuti recept. Ezt is magunknak kell kikísérletezni, hogy mi az, amit már meg tud egyedül oldani a gyermek, és mi az, amihez még a segítségünkre szorul. Illetve az is feladat, hogy - türelemmel - várjuk, amíg megoldja. Ez lehet akár az, hogy egy tányért elmos a delikvens és amellett hogy megdicséred, lelki szemeid előtt pörög a vízóra (ugyanez vonatkozik a hajmosásra is :) ). A mi esetünkben a zuhanyzásnál bevezettük a lélektani határt, ami 15 percet foglal magában. Amennyiben gyermek ennyi idő alatt nem abszolválja a zuhanyzást (auti esetében pontosítsunk: levetkőzés, zuhanyzás, megtörölközés, fogmosás, pizsamában megjelenés a szülő előtt) retorzióra számíthat. Ez abban nyilvánul meg, hogy amennyivel túl lépte a 15 percet, annyival tovább "kell" velünk egy légtérben maradnia. Ez talán nem is annyira szörnyű, de mikor ez az idő a Discoveryn/mesecsatornán látható sorozat(ok)ból megy el, bizony fájó tud lenni a hamarosan kiskamasz korba lépő gyermekeim számára

A Lány, vagyis a középső...

Általában vagy Nagyról (autizmussal kapcsolatos dolgaink) vagy Pindurról (édi-bédi tündi-bündi...) írok és méltánytalanul kevés betű esik Lányról. A kedvenc lányomról... :)

Még Peti fejlesztője mondta, hogy Lányra majd figyeljünk, mert középsőként elég nehézkes státusz jut neki az új családi felállásban. De hát ő nem elsősorban középső, ő A Lány. Elsősorban Lány, az, hogy ő a két fiú között van az mellékes. Igenám csakhogy speckó helyzetünkből adódik, hogy Nagy auti, így többet kell vele foglalkozni, Pindur pedig figyelemzsarnok, vele is többet kell foglalkozni, Lány meg... Hát vele úgysincs komoly baj, az ADHD-diagnózis eltörpül az AS mellett. De majd jobban figyelek...

Vasárnapi levezető

Avagy az érzelmek hete...

Ez egy igen sűrű hét volt. Megvolt Pindur első szülinapja, ami igazából 1 hete volt, de 3 napon keresztül tartottuk. Kedden megnéztük Lánnyal a kékre világított Parlamentet. Szerda reggel Pindurral voltunk szemészeten (minden rendben),  Este szülőin voltam Nagy fejlesztőinél. Mit mondjak/írjak, katartikus élmény volt...

Sétálunk-sétálunk...

Tehát a mai nap...

Lány a hős. Ezt bizonyította, mikor kedden a szakadó esőben ott állt mellettem a Bem rakparton, hogy együtt csodáljuk meg a Parlament kékre világított kupoláját. Persze ott volt Szupermami és a legkisebb fiacskája (aki már szinte nagyfiú) is. Úgyhogy a jó társaság adott volt. Nagyot - érintettsége alapján - szerettem volna elcsalni, de hát nem sikerült (vagyis nem találtam megfelelő motivációt).

Már jó előre megbeszéltük, hogy családunk női tagjai képviselik az érintettet és részt vesznek az emlékfa avatás eseményén, illetve a auti sétán. Reménykedtem, hogy legalább 1 hapsi jön velünk, de a rossz idő és Pindur zuhanóemésztése meggyőzött, hogy neki a jó meleg szobában kell maradnia. Így értelemszerűen egy nagykorúnak szintén a lakásban kell tartózkodni, kizárásos alapon maradt Nagy. Aki persze nem jött. Így hős Lánnyal kettesben kerekedtünk neki reggel 8 órakor a városnak. Anya persze nem nézte meg, hogy PONTOSAN HOL van a játszótér, ahová ígértük magunkat az emlékfa avatásra. Csak megtaláljuk. Megtaláltuk. Anya zihálva megérkezett, pedig ugyanannyi lépcsőt tett meg mint Lány, aki még csak szaporábban sem lélegzett (emlékeztető: erőnlétre ráfeküdni).

Egy éves a nagycsalád :)

2012.03.31. 17:27. 

A dátum, amikor megszületett Pindur. A dátum, amikor új korszak kezdődött életünkben. Egy gyermekkel a pár családdá, három gyermekkel pedig a család nagycsaláddá válik. Egyszer azt olvastam, hogy azért három gyermektől indul a nagycsalád, mert az embernek két keze van. Van benne valami... 

Egy éve üzemelünk nagycsaládként. Egy éves a Legkisebb Szerelemünk. Pedig mintha csak tegnap történt volna... Születése hetének első napján megáldották - persze velem együtt - magzatomat, apukát, testvéreket, családot. Igazából csak mama kedvéért mentünk a szertartásra, de olyan megható volt, hogy néhány perc múlva beindultak a fájások, két órán keresztül tízpercesek aztán leállt... Még ezt kétszer a héten. Na jó, tulajdonképpen időben voltunk, mert április 7-e környékére vártuk. (Én apa szülinapjára időzítettem, de hát ez nem jött össze.Viszont összejött arra a hétre egy megfázás, és apa meglepett azzal, hogy egy rosszul beállított gyógyszernek köszönhetően elájult. Még jó, hogy élvezzük ki a terhesség utolsó heteit...)

Anya, szégyellsz engem?

Anya, szégyellsz engem? kérdezte Nagy, mikor már ki tudja hányadszorra szóltam rá, hogy nem kell csimpaszkodni a kapaszkodóba a buszon. Annak nem az a funkciója. De azért - bevallom - gyomorszájon ütött a kérdése. Mit csináltam, mit csinálhattam, hogy ő ezt most megkérdezi? Miért kérdezi? Ezt így érzi? Vagy így gondolja? Vagy most mi vaaan...? Ezek a kérdések pillanatok alatt érlelődtek bennem, majd azt a kérdést feltettem, hogy Miből gondolod?  Időt is húzhatok, még a választ is megkaphatom arra a kérdésre amire én - még - nem találtam választ, hogy ez hogy juthatott eszébe. Folyton rám szólsz. Igen, mert feltűnően viselkedsz. De hát én feltűnő vagyok. Nem drágám, te nem vagy feltűnő. A viselkedésed, na az feltűnő... Akkor nem szégyellsz? Úristen, erről beszéltem...

Tervezés

Állítólag 21 nap alatt alakulnak ki a szokások. Tehát, ha 21 napig odafigyelve csinálunk valamit, akkor az automatikusan szokássá válik. Hát nem tudom...

Egyetlen újévi fogadalmam volt, hogy ezentúl tervszerűen, rendszerekkel megtámogatva élek. Namármost az a 21 nap már erősen eltelt, nem is egyszer. És a szokás még mindig nem alakult ki. Van, hogy erőt kell venni magamon, hogy: na én akkor most jól megtervezem az előttem álló egy hetet. Van, amikor még a tervezés tervezése sem jön össze...

Pedig fejben már kész van minden. Pontosan tudom, hogy mikor kell a fb-oldalt élesíteni, hogy jövő hónapban indulhat a weboldal (ez egy mai terv, de gyorsan megosztom, nehogy elsikkadjak felette :) ), hogy mikor kell(ene) posztolni vagy tartalmat/terméket feltölteni... Van, hogy elkap a gépszíj, van, hogy ezekre akkor kerítek sort, amikor a fogyókúrámat kezdem. Majd holnap... A határidős munkákkal semmi probléma, számomra ez a legnagyobb motivációs erő.

Otthonról dolgozni?!

Álom-álom. Valóban. A történet Nagy diagnózisának megérkezéséig nyúlik vissza. Akkor újra kellett terveznünk az életünket. Bele kellett vennünk a napirendet, a jutalmazás-büntetés kigondolását (és végrehajtását!!!), és azt, hogy akkor nekem itthon kell maradni.

Viszonylag szerencsés helyzetben voltunk, Apa akkoriban elég jól keresett, a gyerek után járó emelt családi pótlék fedezte a fejlesztésével kapcsolatos költségek nagy részét. De azért jó volt, hogy - igaz családi berkeken belül - újra lehetett dolgozni. Nekem volt jó érzés, hogy CSINÁLOK VALAMIT.  Persze a kegyelmi időszak a lehető legrosszabbkor ért véget: két hónappal Pici születése előtt megszűnt a munkahelyem. Kicsit összehúztuk a nadrágszíjat, és az óriási öröm mellett, hogy többen lettünk, eltörpült az, hogy figyelni kell a pénzügyeinkre.

Befolyásolhatóság

Ezzel kapcsolatban elsőként auti gyermekem - azaz Nagy - arca ugrik be. Beléptünk abba a korba, ami egy neurotipikus (nem auti) gyermek esetében a leválás egészséges szakasza, vagyis a kortárscsoport véleménye felülírja a szülők véleményét. Mi is megkaptuk a suliban, hogy Nagy enyhén szólva nyegle lett, illetve becsúszott az első (és remélhetőleg utolsó) 1-es történelemből. Miért? Mert akkor nem volt suliban, beteg volt. És? Akkor már nem kell megtanulni? Már nem, mert már dolgozatot írtunk belőle... Pfff... Akkor viszonylag józan szülői ésszel és higgadtan felhívtam Nagy figyelmét a továbbtanulási lehetőségek szűkülésére, ha ezen a hozzáálláson nem változtat. Anya, az még messze van. Oké, akkor az évvégi témazáró mond valamit? Ja, az már igen.

Az elvek és a valóság...

Nevelési elvek? Ugyan már. Majd kialakul. Kb. így vágtam neki az anyaságnak huszonnégy esztendősen. Laza voltam? Meglehetősen... Tudatos? Cseppet sem... Lesz ami lesz, csak életben tartom valahogy. Másnak is sikerül... Anyai ösztönök híján az internetről és más anyukáktól szereztem a gyerek életben tartásához szükséges instrukciókat. (Mai ésszel/tapasztalattal felfoghatatlan, hogy mennyire nem készültem fel...) Ugyanis a gyerek előbb érkezett meg, mint az "anyai ösztön". Óóóó, tudni fogod, hogy mit kell tenned... Persze. Tudtam én. Volt 4 napom arra, hogy megtanuljak pelenkázni, köldököt kezelni, szoptatni, fejni. Megtanultam? Meg. Igaz óriási segítségemre volt az a tanárnő anyuka, akivel egy napon szültünk, én az első, ő pedig az ötödik gyermekét.  Amikor jött doktorbácsi babanézőbe, megkérdezte, hogy egészségügyis végzettségem van-e, mert olyan profin nyúlok a gyerekhez. Aztán gyorsan rájött, hogy biztos nem, mert különben nem nyitom rá az ablakot egy 5 napos babára október végén... :)

Valentin-nap

Boldog Valentin-napot!

Na ezzel a mondattal régebben nemigazán tudtam mit kezdeni. Már tudok (a férjem nem). Na nem a plüssfigurákra és a szív alakú lufikra, valamint az enapra nem gyengén újraárazott virágokra gondolok. A csoki. Arra igen... (Ne is beszéljünk az ékszerekről... :).  )

Ebben az országban illik utálni a Valentin-napot, mert a messzi csúnya Amerikából érkezett, mert nálunk nincs hagyománya... Az én korosztályomban még talán tényleg nincs. A gyermekeimnél már van. Illetve Lánynál van, mert neki van férje!!! Tavaly ősz óta... (Ja és van már két fröccsöntött lányunokám: Emma és Anna :) ). Na de visszatérve Lányra, szorgosan gyártotta az ajándékait az imádott férjurának. Így is lehet örömet okozni, így is lehet ünnepelni. És tuti, hogy az ő életében/korosztályában már természetes lesz a Valentin-nap, és az első alkalom után lesz a második, stb., így válik a dolog szépen hagyománnyá. Hogy életben tartják ezt a kedves gesztust.(Bevallom én a nőnap értelmét nem látom, miért kell nekem virágot venni aznap, mert nő vagyok? Pedig annak már régóta van hagyománya... :) )

Divat lett a spórolás?

Divat lett a spórolás? Egy kedves barátnőm blogolt erről - még tavaly -, miután a királyi televízió reggeli műsorában volt téma. Kifejtette, hogy ő nem akar(na) divatos lenni, de muszáj...

Hát akkor mi is divatosak vagyunk. Nagyon divatosak... Ott fogjuk a pénzt, ahol tudjuk (ahol nem, ott is :) ).

Hallottam olyan anyukákról, akik nem adnak a gyermekükre örökölt/használt ruhát. Hát én nem ilyen vagyok, sőt kifejezetten örülök, ha félezer forintért tudok a legkisebb számára ruhaneműt vásárolni. Lánynak is vettem már turi pólót (másnap dicsérték a suliban, hogy milyen csinos :) ), Nagy is kapott már - alig - használt ruhát. Nem is értem, hogy mások ebből miért csinálnak problémát. Régebben mindig hallgattam azért, hogy a gyerekeknek mindig az aktuális méretüknél nagyobbat vettem, most örülök igazán, hogy akkor így döntöttem :).

Áll a baba, áll...

Múlt hónap elején hívtam a védőnőnket, hogy most akkor mi is van, merthogy Pici még nem ül... Anya ilyenkor mit csinál? Hát persze, hogy leül a gép elé és elkezd aggódni, mert az úgyis jól megy. Aztán persze elveszik az információk között. Az egyik véglet az, hogy minden, ami eltér a "normális" mozgásfejlődéstől idegrendszeri károsodásokat okozhat (diszlexia, ADHD... stb.), amit később csak fejlesztéssel hozhatunk helyre, a másik véglet pedig az, hogy minden kisgyermek a maga ütemében fejlődik, és semmit nem szabad siettetni, még ráér.

Oké, ezt értem. De mi a helyzet akkor, ha a családban van auti, van hiper, és anya - Nagy születése óta -röpke 11,5 évvel lett idősebb és "bölcsebb", és persze aggódósabb?. Mert ami 25 évesen természetes volt, azért 35 évesen illik hálásnak lenni :). És persze igyekszem nem mikroszkóppal kísérni Pici fejlődését. Igyekszem, csak nem sikerül... Ismerős anyukákat "zaklatok", hogy az ő gyermekük hol is tart fejlettségi szinten élete ezen szakaszán. És nagyon jó fejek, tényleg. Megnyugtatnak, hogy azért nagyon nem maradtunk le, sőt egyáltalán nem.

"Csak" anya?

Na ez egy kényes téma...

15 éves koromban az osztálytársnőimmel téma volt, hogy ki hogy képzeli az életét 30 évesen. Volt aki karriert akart csinálni, más szép házat, szerető férjet, boldog családot akart. Volt aki a kettőt együtt. És voltam én, aki azt felelte, hogy tökmindegy, hogy mi lesz a munkám, ki lesz a férjem, hol fogok élni, egy tuti, 30 éves koromra lesz legalább 2 gyerekem. Bejött... :)

Az első várandósságom idején a 38. hétig dolgoztam, majd a Nagy 4 hónapos korától heti 3 nap telt munkával (is). Amikor a Lányt vártam, akkor csak néhány hónapot dolgoztam, utána "csak" anya voltam. A Nagy majdnem 4, a Lány majdnem 2 esztendős volt, amikor közösségbe kerültek én pedig visszamentem dolgozni. 

Utáltam, hogy hajnalban kellett kelteni a gyerekeket, hogy a Nagyot már reggel 6-kor bevittem a suliba, és este 6 előtt értem érte vissza. A Lány azért volt kevesebbet az oviban, mert az ovi útba esett munkába menet. Utáltam, hogy ideges voltam velük, csakhogy nehogy elkéssünk. Utáltam magam, hogy miattam fáradtak, és hogy kevés időt tudtam velük tölteni. De akkor egyedül neveltem őket, és akkor így tudtam megoldani az életünket. Soha nem fogom elfelejteni azt az időszakot, nem megéltük, hanem túléltük a hétköznapokat akkoriban. Folyamatos lelkiismeret furdalásom volt, hogy korán keltem őket, hogy későn érünk haza. De túléltük és utána már egy sokkal jobb időszak következett. És most itthon gyesen...

Ámulva hallom-olvasom, amikor a részmunkáról és a távmunkáról hallok/olvasok, és arra jutok, hogy igen ez TÉNYLEG megoldás lehetne. Hogy azt a gyereket ne rángassuk kora reggel az ovihoz, és ne rohanjunk érte, hogy úristen, már megint mi leszünk az utolsók. Hogy beleférjen egy szülői értekezlet, az hogy a különórára el tudjuk vinni a gyereket (SNI-s esetében ez a fejlesztés), hogy a bevásárlás és egyéb ügyintézés is megoldás lehessen. Álmok... És erre nemrég olvastam egy cikket - persze egy férfi írta - , hogy rosszul van attól, hogy valaki főállású anyaságot választja, és hogy eltartatja magát a társadalommal. Meghogy ne legyen már munka az, hogy valaki felneveli a saját gyerekét, illetve anyuka otthon csak a matchboxot tologatja.  (A gyerekkel otthon töltött időszak beleszámít a munkával töltött évekbe, tehát munka. :) )A kommenteknél leragadtam. A hozzászóló férfiak egy része kifejtette, hogy hazaér a munkából és anya, aki "csak otthon van", máris kezébe adja szerelmük gyümölcsét, merthogy ő fáradt. Mibe? A matchbox tologatásba? A házimunkába? Hiszen nem is ő mos, mosogat, hanem a gép... (Azért megnézném apukákat, hogy ha egy napra cserélnének mi lenne a véleményük, hogy 1-2-3 gyerek és mellettük a háztartás az vajon munka-e? Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy aki elmegy a munkahelyére az csak a számítógépen klikkelget, és az nem munka... :).) Érdekes módon nagycsaládos apukák egyből az anyák védelmére keltek, és nem vitatták, hogy a nagycsalád igenis pluszmeló. Ja és nem arról van szó, hogy a főállású anya panaszkodik, hogy neki mennyire nehéz, milyen sok dolga van. Nem is panaszkodik, épeszű ember tudja, hogy minél nagyobb a gyerekszám - az öröm mellett - annál nagyobb a munka is, és erre senkit nem kényszerítenek, ezt mindenki önként vállalja.

Éppen ezért szomorú, hogy amikor mindenki megvalósítja önmagát, miért becsmérlik le azt, aki az anyaságban talál magára. Akit hidegen hagy ilyen-olyan karrier, aki azért dolgozik, hogy finanszírozni tudja a "hobbiját" a gyermekei nevelését. Miért kell egy nőnek rosszul éreznie magát, ha az átlagosnál több gyermeket szeretne? Nem beszélve arról, hogy a gyesről visszatérő kisgyermekes anya - érthető okokból - nem a munkáltató álma. Egy-két éve hallottam kisgyerekes anyáknak online vállalkozás indításáról és igen, ez valóban megoldást nyújthat erre a kényes témára. Egyre inkább befészkelődött a fejembe az, hogy a babával úgyis itthon vagyok, számítógép, internet van.. Kéne ezzel valamit kezdeni... :)

Új év, új élet

Mióta Pici megérkezett közénk, csak úgy sodródunk. Ha időpontra kell menni bárhova, az mindig stresszforrás, hogy odaérünk-e. Odaérünk, de addig esz az ideg...

Na ezen (is) változtatunk. Egyetlen újévi fogadalmam, hogy ezentúl napi, heti és havi tervezés lesz az életünkben. Ettől vérszemet kaptam, és életünk minden területén tudatos tervezésbe kezdtem. Kezdve azzal, hogy a házimunkát hogy tudom úgy intézni, hogy több időm maradjon munkára, tanulásra, kikapcsolódásra, BÁRMIRE... Egyik oldalról a megoldás pofonegyszerű, kell valaki aki segít.  Másik oldalról pedig nekem kell az önszervezést magas szintre fejlesztenem, és be is kell tartani.