Avagy az érzelmek hete...
Ez egy igen sűrű hét volt. Megvolt Pindur első szülinapja, ami igazából 1 hete volt, de 3 napon keresztül tartottuk. Kedden megnéztük Lánnyal a kékre világított Parlamentet. Szerda reggel Pindurral voltunk szemészeten (minden rendben), Este szülőin voltam Nagy fejlesztőinél. Mit mondjak/írjak, katartikus élmény volt...
Rádöbbentem, hogy nagyon kevés az, hogy Nagyot fejlesztetni visszük. Nyilván nem úgy képzeltem ezt, hogy hátradőlünk, mert hát a gyerek fejlesztésre jár, van napirendünk, jutalmazunk és akkor köszönjük szépen, eddig tart a munkaköri leírásunk. De az, hogy ennyire nem vagyok képben a dolgokkal, az elég erősen fejbe kólintott. Hogy még mindig vannak hiányosságaim a saját fiam megértésével, és ebből következően elfogadásával kapcsolatban. Kiakadtam azon, hogy a gyerek szerint miért én tehetek arról, hogy nem tudja,hogy hol tart a kötelező olvasmányként feladott könyvben, mert nehogymá' kétszer olvassa el ugyanazt a fejezetet. Meg hogy én vagyok a felelős, mert nincs itt a leckefüzete, hanem a suliban van, nem lesz kész a leckéje. Ha én rákérdeztem volna, akkor hamarabb kiderül és meg tudja csinálni... Persze bocsánatot kért, hogy ne haragudjak, stb. Megvolt a két puszi is, ahogy Szuperdadától ellestük, minden okés. Igen egészen estig, amikor a szülőin ezt elmesélem. És akkor rávezetnek arra, hogy a gyerek - az autizmusa kapcsán - lehet, hogy nem is tudja, hogy ez az ő felelőssége.Pfff... Jár az agy. Ezért olvastam annyi könyvet az autizmusról? Hiába járkáltam a szülőtréningekre, szülőképzésekre? Azt hiszem, hogy a legjobb úton haladunk, és elbukom? Kételyek és kétségek... És egy - számomra - új infó: nagyon hosszú ideig járunk majd terápiára.
Rádöbbentem, hogy nagyon kevés az, hogy Nagyot fejlesztetni visszük. Nyilván nem úgy képzeltem ezt, hogy hátradőlünk, mert hát a gyerek fejlesztésre jár, van napirendünk, jutalmazunk és akkor köszönjük szépen, eddig tart a munkaköri leírásunk. De az, hogy ennyire nem vagyok képben a dolgokkal, az elég erősen fejbe kólintott. Hogy még mindig vannak hiányosságaim a saját fiam megértésével, és ebből következően elfogadásával kapcsolatban. Kiakadtam azon, hogy a gyerek szerint miért én tehetek arról, hogy nem tudja,hogy hol tart a kötelező olvasmányként feladott könyvben, mert nehogymá' kétszer olvassa el ugyanazt a fejezetet. Meg hogy én vagyok a felelős, mert nincs itt a leckefüzete, hanem a suliban van, nem lesz kész a leckéje. Ha én rákérdeztem volna, akkor hamarabb kiderül és meg tudja csinálni... Persze bocsánatot kért, hogy ne haragudjak, stb. Megvolt a két puszi is, ahogy Szuperdadától ellestük, minden okés. Igen egészen estig, amikor a szülőin ezt elmesélem. És akkor rávezetnek arra, hogy a gyerek - az autizmusa kapcsán - lehet, hogy nem is tudja, hogy ez az ő felelőssége.Pfff... Jár az agy. Ezért olvastam annyi könyvet az autizmusról? Hiába járkáltam a szülőtréningekre, szülőképzésekre? Azt hiszem, hogy a legjobb úton haladunk, és elbukom? Kételyek és kétségek... És egy - számomra - új infó: nagyon hosszú ideig járunk majd terápiára.
Így visszagondolva nem is tudom, mit képzeltem. Hogy középiskolára felkészítjük Nagyot, addigra megtanul beilleszkedni, hogy legalább túlélje a középsulit és utána minden a maga útján. Ja és hogy a fejlesztés az általános iskolával együtt véget ér, mert addigra a társas készségek elérik a plafont, és a gyerek onnan már "jól működik".
Hazaér. Mesél. Sír. Apa vigasztal, minden rendben lesz. Másnapra kategóriát ugrom, már nem férek be a 35-ig tartó korosztályba. Reggel Pindurt visszük az egy éves státuszvizsgálatra. Kezünket fogva lépeget? Nem. Doktornéni és Védőnéni összenéz... Ajjaj... Hamarosan Védőnéni meglátogat minket itthon - hogy Pindur miket tud-, merthogy genetikailag akadnak nálunk "defektek", és ha szükséges Pindurt minél előbb vigyük szakemberhez, hogy ne lehessen semmi komoly. Szuper. Te is, fiam? :)
Szombatról már mindent megírtam, érzelmek kavalkádja... Ma. Egy hirtelen ötleten felbuzdulva Halász Juditot akarok nézni. Most. Pindur ölemben, Lány mellettem. Még el sem kezdődik, Lány mondja, nézd Anya, szinte minden anyuka sír. Rám néz. Szintén zenész. Most nem aggódom. Mindig sírok azokkal az anyukákkal,, nagymamákkal (sőt csillogó szemű apukák és nagypapák) akik a felvételen együtt éneklik a dalokat. Tartalmas hét volt...
http://www.facebook.com/ufogyerek
http://www.facebook.com/ufogyerek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése