Sétálunk-sétálunk...

Tehát a mai nap...

Lány a hős. Ezt bizonyította, mikor kedden a szakadó esőben ott állt mellettem a Bem rakparton, hogy együtt csodáljuk meg a Parlament kékre világított kupoláját. Persze ott volt Szupermami és a legkisebb fiacskája (aki már szinte nagyfiú) is. Úgyhogy a jó társaság adott volt. Nagyot - érintettsége alapján - szerettem volna elcsalni, de hát nem sikerült (vagyis nem találtam megfelelő motivációt).

Már jó előre megbeszéltük, hogy családunk női tagjai képviselik az érintettet és részt vesznek az emlékfa avatás eseményén, illetve a auti sétán. Reménykedtem, hogy legalább 1 hapsi jön velünk, de a rossz idő és Pindur zuhanóemésztése meggyőzött, hogy neki a jó meleg szobában kell maradnia. Így értelemszerűen egy nagykorúnak szintén a lakásban kell tartózkodni, kizárásos alapon maradt Nagy. Aki persze nem jött. Így hős Lánnyal kettesben kerekedtünk neki reggel 8 órakor a városnak. Anya persze nem nézte meg, hogy PONTOSAN HOL van a játszótér, ahová ígértük magunkat az emlékfa avatásra. Csak megtaláljuk. Megtaláltuk. Anya zihálva megérkezett, pedig ugyanannyi lépcsőt tett meg mint Lány, aki még csak szaporábban sem lélegzett (emlékeztető: erőnlétre ráfeküdni).

De megérkeztünk, az utolsó (előtti) pillanatban. Aztán ML adott feladatot az "egybegyűlteknek", a juti kék süti volt (nem kapott senki) :). Eszter folyamatosan kérdezte, hogy mi a megoldás, de hát szégyen szemre nem tudtam. Sovány vigasz, hogy a többiek sem, legalábbis nem jelentkeztek a helyes megfejtés(ek)kel. Jó volt ott lenni. Jó volt a részese lenni valaminek, ami fontos.Aztán együtt mentünk a sétára. Na végre. Kék lufik. Lány erre várt, és megkapta. Gyülekező, találkozás ismerősökkel. Van valami fennkölt hangulata annak, ha az ember olyan emberekkel van körülvéve, akik ismeretlenül is megértik egymást.

A séta végén Kulka János művész úr beszédet mond. Nagy igazságok. Majd verset olvas. Hallgatom, könnybe lábad a szem.Első gondolat: Úristen, nem szabad. Bárki láthatja. Próbálom - viszonylag diszkréten törölgetni a szemem - nem sikerül. Anya, Te sírsz?- kérdezi Lány. Az örömtől? - Igen. Nagyon szép a vers. Majd Szalóki Ági énekel. Felcsendül a dal. Ismét meghatódom, és már nem is próbálom leplezni a könnyeimet. Körülnézek. Mennyi idegen ember. Mennyi idegen ember, akivel sorsközösséget vállalunk. Majd megakad a szemem Szupermamin. Az ő szeme is... A két érintett anyuka egymással szemben, könnyek a szemekben. Átöleljük egymást. Értjük és megértjük egymást. Hasonló cipőben járunk. Ugyanabban nyilván nem, mert mindketten csak EGY autistát ismerünk igazán, és még néha őt/őket sem. De abban az ölelésben benne van minden. Azt súgja, ezt majd írjam meg. Én pedig vigyorgok. Mint mindig. Azt mondja elnevez engem mosolymaminak. Ő. A Szupermami. Aki a példaképem. Akivel tudunk beszélgetni. Akivel tudunk nevetni. És akitől tudok tanulni.

Dóri, Ági, Évi, ML (és az EMÚ), Szupermami és az én Drága Hős Lányom:
Köszönöm ezt a napot Nektek... ♥