El tudod fogadni?

És el tudod fogadni?

Sokszor kérdezik tőlem, hogy mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Pindur is autizmussal érintett?

Mit mondjak... Elég érzékenyen érintett engem, apát is (bár előttem titkolta), a gyerekek viszonylag jól fogadták, különösen Peti. 

A diagnózist én mondtam ki. Titkon vártam, hogy a fejlesztő azt mondja, hogy ááááá, nem is, még időben van stb... De kit akarok átverni? Mire lett volna jó, ha továbbra is a struccpolitikába kapaszkodom. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, már tavasszal sejthető volt hogy az autizmus befigyel... De akkor - gyorsan hozzáteszem, hogy NAGYON OKOSAN - úgy gondoltam, hogy a diagnózis tud várni néhány hónapot, viszont a bennem fejlődő Életnek most nincs szüksége arra, hogy kiboruljak. Úgyhogy vártam...

Végül az élet megoldotta helyettem a dolgot, B születésekor iszonyatos testvérféltékenységnek lettünk tanúi és megjelentek az autisztikus tünetek is. És már nem kerestem kapaszkodókat, nem foglalkoztam a ráérünk még-gel, nem érdekelt a "majd kinövi" mondóka sem. Csak egy. Élhető életet akartam. A reggeltől estig tartó "hisztikből" elegem lett, szörnyű érzés volt, hogy láttam harmadszülöttem szenved a helyzettől és nem tudja magát kifejezni. Úgyhogy csípés-marás-harapás kombó újból előjött. Ezekkel a kommunikációs eszközökkel dolgozott. Persze mellette egy-egy bújás, egy-egy kacaj, előfordult, de a pici születése utáni 2,5 hónap nagyjából horrorisztikus élmény volt. Szenvedett mindenki... 

Magamban őrjöngtem, hogy kérem vissza az aranyos pici fiam, mert ez a "valaki", aki csíp, mar, harap, sikít valahogy nem az enyém. És tényleg nem. Ez a testvérféltékenységgel megspékelt oldala volt Pindurnak. Tehát NEM az autizmusnak tudható be az x hónap, hanem a testvérféltékenységnek! Az autizmus annyiban "ludas", hogy szegényes kommunikációs eszköz van jelenleg a repertoárban, és úgy fejezi ki magát gyermek ahogy tudja. 

De erre csak azután jöttem rá, hogy elmentünk a Vadaskertbe, és szinte azonnal egyértelmű volt, hogy mi a helyzet... 

És attól a pillanattól kezdve MINDEN megváltozott. A változás nyilván az én fejemben történt, már egyáltalán nem látom olyan sötétnek a jövőt, mint mikor a sejtés előlépett sufnidiagnózissá.  Petivel kapcsolatban már annyi nehézségünk volt, hogy a diagnózis maga volt a megváltás. De most nem, most nagyon nem... Még annyi a kérdés, mikor kezd el beszélni? (jó persze tudom, hogy sokkal fontosabb a kommunikáció mint a beszéd maga, de mégis...) Milyen ütemben halad majd a fejlődése? Milyen hatással lesz a személyiségére és a fejlődésére az öccse? Számomra jelenleg ezek a legfontosabb kérdések...

Meg persze ne felejtsük el azt sem, hogy extrém jó időben vagyunk, és remélhetőleg leköveti majd B fejlődését, és ő majd "húzza" magával. Merthogy legnagyobb megkönnyebbülésünkre B nagykönyv szerint fejlődik... :)

És a kérdés ismét: el tudod fogadni? Most komolyan, van más választásom?