Na ez egy kényes téma...
15 éves koromban az osztálytársnőimmel téma volt, hogy ki hogy képzeli az életét 30 évesen. Volt aki karriert akart csinálni, más szép házat, szerető férjet, boldog családot akart. Volt aki a kettőt együtt. És voltam én, aki azt felelte, hogy tökmindegy, hogy mi lesz a munkám, ki lesz a férjem, hol fogok élni, egy tuti, 30 éves koromra lesz legalább 2 gyerekem. Bejött... :)
Az első várandósságom idején a 38. hétig dolgoztam, majd a Nagy 4 hónapos korától heti 3 nap telt munkával (is). Amikor a Lányt vártam, akkor csak néhány hónapot dolgoztam, utána "csak" anya voltam. A Nagy majdnem 4, a Lány majdnem 2 esztendős volt, amikor közösségbe kerültek én pedig visszamentem dolgozni.
Utáltam, hogy hajnalban kellett kelteni a gyerekeket, hogy a Nagyot már reggel 6-kor bevittem a suliba, és este 6 előtt értem érte vissza. A Lány azért volt kevesebbet az oviban, mert az ovi útba esett munkába menet. Utáltam, hogy ideges voltam velük, csakhogy nehogy elkéssünk. Utáltam magam, hogy miattam fáradtak, és hogy kevés időt tudtam velük tölteni. De akkor egyedül neveltem őket, és akkor így tudtam megoldani az életünket. Soha nem fogom elfelejteni azt az időszakot, nem megéltük, hanem túléltük a hétköznapokat akkoriban. Folyamatos lelkiismeret furdalásom volt, hogy korán keltem őket, hogy későn érünk haza. De túléltük és utána már egy sokkal jobb időszak következett. És most itthon gyesen...
Ámulva hallom-olvasom, amikor a részmunkáról és a távmunkáról hallok/olvasok, és arra jutok, hogy igen ez TÉNYLEG megoldás lehetne. Hogy azt a gyereket ne rángassuk kora reggel az ovihoz, és ne rohanjunk érte, hogy úristen, már megint mi leszünk az utolsók. Hogy beleférjen egy szülői értekezlet, az hogy a különórára el tudjuk vinni a gyereket (SNI-s esetében ez a fejlesztés), hogy a bevásárlás és egyéb ügyintézés is megoldás lehessen. Álmok... És erre nemrég olvastam egy cikket - persze egy férfi írta - , hogy rosszul van attól, hogy valaki főállású anyaságot választja, és hogy eltartatja magát a társadalommal. Meghogy ne legyen már munka az, hogy valaki felneveli a saját gyerekét, illetve anyuka otthon csak a matchboxot tologatja. (A gyerekkel otthon töltött időszak beleszámít a munkával töltött évekbe, tehát munka. :) )A kommenteknél leragadtam. A hozzászóló férfiak egy része kifejtette, hogy hazaér a munkából és anya, aki "csak otthon van", máris kezébe adja szerelmük gyümölcsét, merthogy ő fáradt. Mibe? A matchbox tologatásba? A házimunkába? Hiszen nem is ő mos, mosogat, hanem a gép... (Azért megnézném apukákat, hogy ha egy napra cserélnének mi lenne a véleményük, hogy 1-2-3 gyerek és mellettük a háztartás az vajon munka-e? Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy aki elmegy a munkahelyére az csak a számítógépen klikkelget, és az nem munka... :).) Érdekes módon nagycsaládos apukák egyből az anyák védelmére keltek, és nem vitatták, hogy a nagycsalád igenis pluszmeló. Ja és nem arról van szó, hogy a főállású anya panaszkodik, hogy neki mennyire nehéz, milyen sok dolga van. Nem is panaszkodik, épeszű ember tudja, hogy minél nagyobb a gyerekszám - az öröm mellett - annál nagyobb a munka is, és erre senkit nem kényszerítenek, ezt mindenki önként vállalja.
Éppen ezért szomorú, hogy amikor mindenki megvalósítja önmagát, miért becsmérlik le azt, aki az anyaságban talál magára. Akit hidegen hagy ilyen-olyan karrier, aki azért dolgozik, hogy finanszírozni tudja a "hobbiját" a gyermekei nevelését. Miért kell egy nőnek rosszul éreznie magát, ha az átlagosnál több gyermeket szeretne? Nem beszélve arról, hogy a gyesről visszatérő kisgyermekes anya - érthető okokból - nem a munkáltató álma. Egy-két éve hallottam kisgyerekes anyáknak online vállalkozás indításáról és igen, ez valóban megoldást nyújthat erre a kényes témára. Egyre inkább befészkelődött a fejembe az, hogy a babával úgyis itthon vagyok, számítógép, internet van.. Kéne ezzel valamit kezdeni... :)