Ismét eltelt egy (jó) hosszú idő...
A nyár az kb "csak a mai napot éljük túl" szintjén telt el. Ezt a programot ezzel a gyerekkel nem lehet csinálni, azt a programot a másik offolja szét... És mivel az idei nyár nem volt olyan extra meleg mint a tavalyi, még a légkondis plázák sem voltak csábítóak kamaszkáim számára.
Nagyot nem cseszegettem, az általános iskolai tanulmányait befejezte, a középiskola akkor még nem kezdődött el, hát hadd feküdjön egész nap az ágyban és nyomkodja a kütyüjeit. Lány meg épp akkor nem volt itt, amikor a fiúk bölcsiben voltak, így túl sok anya-lánya program sem valósult meg...
De elkezdődött a szeptember, én kis naiv azt hittem, hogy akkor már hátradőlhetek. Nagy megkezdte a nyelvi előkészítőt, Lány az agykontroll tanfolyamnak hála csak 4-es/5-ösöket fog hozni, M csodálatosan beilleszkedik az integráló oviba és a "tökéletes" B is hozza az elvárt szintet.
Aha...
Az ovi szuper, imádjuk! De tényleg! Fantasztikus óvónénik vannak, M-hez a hozzáállásuk példaértékű. Viszont sajnos úgy néz ki, az a fejlesztés amit ott tud neki biztosítani az utazó gyógypedagógia hálózat, az számára kevés, így ismét a Szakértői Bizottság vizsgálatára várunk.
Persze nem ülünk addig sem ölbe tett kézzel, a gyógypedagógiai fejlesztést az oviban megkapja, mozgásterapeutához járunk heti 1 alkalommal, és M-mel is bejelentkeztünk az EMÚ-hoz, tőlük autizmus specifikus fejlesztést kap heti 1 alkalommal.
Közben az első igazi kamaszlányos "hisztit" megéltük, de a wifi jelszó és a telefon elkobzásával értelmes kommunikációval sikerült elsimítani a nézeteltérést (egyelőre ;) ).
Persze B-t is mindenki mikroszkóppal nézi, így kiderült, hogy a beszédfejlődése kissé elmaradt, ő logopédiai fejlesztést kap a bölcsiben, melynek célja a beszédindítás (bár már jónéhány hete be nem áll a szája :) ).
Mi Férjjel tanulásra adtuk a fejünket, naprakész ismereteket szerzünk vállalkozásgazdaságtanból, informatikából és tanulunk (legalábbis megtanítanak minket :) ), hogy angolul meg is merjünk szólalni :D . A kölkek partnerek ebben, szívesen (és más választás híján :D ) vigyáznak a kicsikre, amíg mi suliban vagyunk.
Nagy jól veszi az akadályokat középiskolásként, Lány pedig (némi szülői ráhatással) rájött, hogy mit szeretne tanulni, apai nagyszülei be is iratták egy ezzel kapcsolatos tanfolyamra (ezúton is nagyon-nagyon hálás vagyok nekik) úgyhogy kábé mindenki be van táblázva (igen-igen, a macska még mindig fel van mászva a fára).
Ami miatt pedig nem jelentkeztem eddig az az, hogy az én kis fejemben is rendett kellett tenni. M-mel kapcsolatban sokkal nehezebb pozitívnak lennem, mint Naggyal volt. Még mindig úgy érzem, hogy vele egy jóval nagyobb szeletet kaptam az autizmusból. És amikor már depresszió közeli állapotba kerülnék (de ugye nem, mert nekem ilyen "úri huncutságokra" sem időm, sem pénzem...), akkor M valami olyan fejlődési ugrást visz véghez, ami újból visszaadja a hitem. Hogy igenis menni fog, és meg fogjuk csinálni! Komolyan, mintha ott fönt azt látnák, hogy hoppá ez a nő lassan magába omlik, akkor most adjunk neki egy morzsát, abból új erőre kap.
És mivel egyre több jel mutat arra, hogy ez a gyerek fejben már "kész" van, igyekszem én is pozitívabb lenni. Bár bevallom, néha/gyakran iszonyatosan nehéz. Kicsit összeomlok, kicsit nyalogatom a sebeket, igazságtalannak is érzem ezt az egészet. A miért pont én/mi? kérdéskör is előjön, és mindig oda lyukadok ki, hogy azért kaptam M-et, mert képesnek tartanak ott fent arra, hogy megbirkózzam ezzel az egésszel. Mert képes vagyok arra, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle (bár Férjjel ketten kaptuk őt, de azért egy SNI-s gyerek mégiscsak - jó esetben - az anya feladata).
Úgyhogy ez a nyár-ősz arról is szólt, hogy én is újból összerakjam magam, és (ismételten) újult erővel vágjak neki ennek az egésznek.
Innen szép nyerni... <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése