Pedig nem is látszik rajta...

Biztos?

A fiam 25 hónapos volt, amikor az akkori gyermekorvosunk asszisztense javasolta, hogy menjünk el a nev.tan.-ba, mert lehet, hogy a gyerek hiperaktív. Ezt doktorbácsink kizártnak tartotta, miután kérdésére közöltem, hogy van, hogy akár 1 órát is elautózik a gyerek "nyugton", azaz egyhelyben. De azért nézzük meg. Az első találkozásra gyerek nélkül mentem, még nevettünk is, hogy most engem vizsgálnak... :) A közel egy órás beszélgetést azzal zártuk, hogy a gyerek nem lehet hiperaktív, mert akkor én nem lehetnék ennyire kiegyensúlyozott egy kétéves és egy néhány hetes baba mellett :).

És anyuka eddig nem vett észre semmit? Nem. Hangzott a válaszom egy másik  nevelési tanácsadó kérdésére, miután a gyermek közel 4 évesen óvodát kezdett, és még novemberben is voltak beilleszkedési nehézségek. És én TÉNYLEG nem vettem észre semmit. Tény, hogy fogalmam sem volt, hogy hogyan is működik egy kétéves gyermek, a családban én voltam az "első fecske", újszülöttet is csak újságban/tv-ben láttam. Szerintem a gyerek teljesen rendben volt. (Hozzátartozik, hogy 24 éves voltam amikor ő született, most a legkisebb fejlődési szakaszait szinte nagyítóval nézem, minden a legnagyobb rendben. :) ).

Az ovit nagy nehézségek árán túléltük, aztán kezdődött az iskola. Novemberben már 5 fős tanári gárda ült velem szemben, hogy együtt gondolkodjunk, mi lehet a gyerekkel? Aztán ismét nev.tan. (akkor már a 3.), és ott a pszichológus megkérdezte, hogy ÉN hogy érzem magam? És beszélgettünk rólam is. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy BÁTOR dolog volt, hogy kiszálltam az akkori házasságomból, és sokan inkább szenvednek benne, ezáltal a gyerekek is szenvednek... Ő volt, aki tartotta bennem a lelket, és mondta, hogy ez most nagyon nehéz lesz, de utána sokkal jobb, és higgyem el, hogy a gyerekek is rendbejönnek. Miután a gyerek végzett, és átbeszéltük a foglalkozáson történteket, kicsit az én lelkem is ápolta. Soha nem fogom elfelejteni azt, hogy amikor kétségeim támadtak, hogy elég jó anya vagyok-e, azt mondta, ha nem lennék elég jó, akkor ezzel nem is foglalkoznék. Következő év novemberében robbant a bomba... A gyerek dührohamot kapott a suliban, másnap már a háziorvostól kaptuk a beutalót, a következő héten pedig elkezdtünk egy 5 napos kórházi kivizsgálást. Akkor a gyerek kapott gyógyszert, és én - naív- azt hittem, hogy akkor innentől kezdve minden rendben, maradhat a gyerek az önkormányzati suliban, mert milyen már, hogy alacsony osztálylétszámúba kell járni... Csak amikor már a régi sulival nem tudunk mit kezdeni (és ők sem velünk), akkor bizony be kell látni a gyerekemnek alacsony osztálylétszámú iskolában van a helye, mert ott személyreszabottabb az oktatás, kevés gyerek miatt kevesebb inger éri. Viszonylag hamar találtam neki iskolát, és ott jelezték, hogy szerintük ez autizmus. Fogalmam nem volt róla, hogy ez micsoda, csak élt egy olyan téveszme a fejemben, hogy az autista ember nem tud magáról gondoskodni stb... És én még megkérdeztem, hogy ő akkor idővel "leépül"? Mondták, hogy nyugi nem, csak a megfelelő módon kell hozzá közelíteni, és akkor minden rendben lesz. Mire a Vadaskertbe kerültünk kivizsgálás okán, én már diagnosztizáltam :). Nem is lepett meg a diagnózis, csak az, hogy hogyan történhetett, hogy 5(!) éven keresztül hordjuk a gyereket vizsgálatról vizsgálatra és senki nem tudja mi a "baja", itt pedig már a 3. nap reggelén közlik a diagnózist. Miért nem irányítottak ide minket előbb?Miért kellett ennyi időnek fejlesztés nélkül eltelnie? (És mielőtt elkezdtük volna a kivizsgálást, fokozatosan leálltunk a gyógyszerről, mert arra voltak kíváncsiak milyen a gyerek "tisztán", és kiderült, hogy teljesen feleslegesen szedte a gyógyszert több mint fél évig... )

Aztán megemésztetni a tágabb családdal, hogy kéremszépen márpedig ez van... Biztos? Nem, a magyar gyermekpszichiáterek az Ecserin veszik a diplomájukat... De hát nem is látszik rajta. Nem bizony. Az autizmus olyan szociális fogyatékosság, ami meghagyja a gyermek szépségét. De hát gyönyörűen beszél, okos, udvarias, imádja a kicsiket és nagyszerűen kijön a felnőttekkel... Így igaz, viszont nem tud mit kezdeni a korosztályával... Biztos kinövi... Nem lehet, hogy nevelési hiba?...Kicsit mindenki autista... Lehet, csak ő kicsit jobban :). De jó kezekben van, és az iskolával és a fejlesztőivel együtt készülünk a kamaszkorra... :)