Az autizmus egy másik arca...

Autizmus.

Az életem része már 7. éve. Amikor a blogot elkezdtem, úgy gondoltam, hogy tudok segíteni másoknak, hogy erőt tudok adni, merthogy ez azért mégsem akkora dráma, na...

Valóban nem. Egy magasan funkcionáló Asperger-szindrómás gyerek nevelése tényleg nem dráma. Persze kiborulgatunk (még ma is :D ), de Naggyal kapcsolatban még sokszor mindig talány, hogy ez most a kamaszfiú konoksága vagy az autizmus. Hogy mi az amiért rá kell szólnom, és mi az amiről nem tehet. Végtelenül leegyszerűsítettem a folyamatot, mindenért rászólok :D . Aztán a reakcióját látva finomítok.. De úgy gondolom, egész jól ellátom a feladatomat. Mindenkinek óriási munkája van abban, hogy Nagyról egy laikus nem mondja meg, hogy autista (legalábbis amíg nem tölt vele sok időt), nála az autizmusnak - szinte - csak a pozitív oldalát tapasztaltam meg. Én azt hittem, hogy van fogalmam az autizmusról. Sőt, a kisujjamban van az egész, elvégre már mióta gyakorló anya vagyok... Hogy annyi a dolgom, hogy biztosítsam az ő szakemberek általi fejlesztését, hogy felkészítsem az önálló felnőtt életre, és aktívan részt vegyek az életpályája megtervezésében (persze az ő érdeklődési köre és erősségei mentén). Eddig pipa. A 8 fős osztályból bekerült a középsikolába, a tanulmányi eredményei egész jók ;) , szeret iskolába járni, elfogadta az osztályközösség, vannak barátai. Minden a terv szerint halad. Néhány év múlva szoftverfejlesztő mérnökként keresi majd a betevőre valóját. Tehát ő "félig kész van".

És itt van M. Tavaly ősszel "elromlottunk". Ő is, én is. Ő jogosan, mert a gyógypedagógiai megsegítés nélküli normál ovis lét bejósolhatóan rontott az állapotán. Az állandó idegeskedések, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel? Hová fog járni oviba? totál felőröltek. Persze, ha én zakkant vagyok, akkor mindenki az, úgyhogy szépek voltunk/vagyunk. Totális ördögi kör, ideges vagyok, há' persze a gyerek is az lesz. Erre én - okosan - még idegesebb leszek, a gyerek rákontráz, és ez így végtelenített folyamatban... Majd (persze külső segítséggel) rájöttem, hogy nekem kell változtatni, én vagyok a felnőtt (francba). A dolog működik, mióta elengedtem M-mel kapcsolatban a felesleges felelősségvállalást (tankerigazgató dönt, ődóga' hogy melyik helyre rakja a gyereket. Ja szűkül a kör, két befutó lehet.), elkezdtem figyelni M-re. Úgy igazán. Nem úgy mint eddig, hogy tudatos fejlesztéssel hova juthatunk, hanem "csak úgy" Ő elég rugalmatlan, pl. nem mindegy milyen sorrendben adjuk rá a zoknit/cipőt és milyen sorrendben vesszük le. Ha kilépünk a házból csak balra fordulhatunk (akkor is ha történetesen jobbra kellene mennünk), nem mindegy melyik Miki egér részt nézzük, és egy idő után az sem mindegy, hogy milyen nyelven. És ha nem értjük, akkor jön az armageddon, szóval ,a saját jól felfogott érdekünkben is, igyekszünk őt megérteni. Sokszor alig jön bármi reakció tőle, ezért is lepődtünk meg, amikor elkezdett egy-egy szót, kifejezést mondani. 

Szóval a gyerek beszédfejlődése megindult. Tegnapelőtt este pedig meglepett: már félálomban voltam, amikor hozta a takarómat és betakart. Egyből felébredtem. A cukiságfaktor egész nap az egekben, volt hogy "csak" mosolygott rám, volt hogy séta közben a kezemet simizte (ahogy én az övét). A fejlesztésre egyedül ment be (most először voltam kint nélküle), hazafelé is minden rendben volt. 

Nagyon-nagyon jó napja volt (így nekem is ;) ).

Oké, azért kicsit árnyaljuk a képet, ma 0:47-kor felébredt és fél 4-ig ébren volt. Persze agyf*szt kaptam kissé ideges lettem a nem várt éjszakai ébrenléttől. Mire ő elaludt én már nem voltam álmos, így a mai első kávét kb 3/4 4-kor ittam meg. Viszont tanultam, fejlesztésről olvastam. Kb most esik le a fejem, úgyhogyy ideje a következő kávénak, B-nek bölcsibe kell menni...

Folyt.köv...

4 hónappal később...

Mindenki alszik...

A rozégyömbér lassan fogy a poharamból és hirtelen bevillan, hogy milyen rég is írtam már. Akkor most... Az eltelt közel 4 hónapban sok minden történt és mégsem történt semmi. Az integráció befulladt, bár most M-mel olyan gyógypedagógus foglalkozik, akit rögtön elfogadott. 

Az, hogy befulladt az integráció, nem is olyan nagy gáz, mert felkészítettek arra, hogy lehet, hogy ha 10 gyerek bent van, az még nem zavarja, de ha megérkezik a 11. akkor már túlterhelt lesz az idegrendszere és kiborul. Na ez nálunk novemberre következett be. Oké, akkor a spec.ovi. Ööö, nem fogják bevenni, nincs hely. Szóval, ha csak egyszer is felmerült volna, hogy ha nem jön össze az integráció, akkor készüljek arra, hogy következő tanév kezdetéig (!) otthon maradunk, akkor tuti nem vállaltam volna be ezt az egészet...

A legdühítőbb, hogy nem lehet semmit tenni. Egyszerűen nincsenek meg a feltételek (már így is leterhelt a spec. óvoda, nincs hely és nincs több szakember több gyerekre). Alig elkeserítő, hogy SENKI nem tudott segíteni, hogy sehova nem fért be az én gyerekem. És - mit szépítsem - totál kiborultam attól, hogy a tankerületi igazgató dönt arról, hogy melyik ovi KÖTELES az én gyerekemet  ellátni. Nyilván a rossz szájízre is fel kell készülni, mert aki mondott egy kategórikus NEM-et, annak most igent kell mondania.

Tegnapelőtt voltunk a leendő? oviban nyílt napon, április elején pedig megyünk próbanapra, amikor is beadom a gyereket és két óra múlva érte megyek. Ez is szép lesz... Ez a gyerek az elmúlt 4 hónapot szinte 0-24-ben velem töltötte. Ez a gyerek még sokszor most is sírva fakad, ha nélküle lépek ki az ajtón... De ők a szakemberek, nekik van tapasztalatuk. Mindenesetre pozitívumként könyvelem el, hogy M az intézményvezető asszony kezét fogta, amíg megnéztük az ovit. Akkor majd' dobtam egy hátast, amikor megtudtam, hogy mivel ők nem óvoda - a klasszikus értelemben - az iskolai szünetekhez alkalmazkodnak, van őszi-téli-tavaszi és (na itt kell megkapaszkodni) NYÁRI szünet. Ügyeletet természetesen biztosítanak az iskolában, fejlesztések viszont a tanév végéig vannak. Tehát onnan az ügyelet gyerekmegőrzőként funkcionál (költői kérdés, hogy mennyire jó egy autinak egy idegen helyek, idegen gyerekek és felnőttek között...). Hazafelé Férjjel megbeszéltük, hogy amit felépítenénk a tanév alatt, a nyári ügyelet lerombolná és lehet, rosszabb állapotba kerülne M a következő tanév elejére, úgyhogy már úgy elvetettük az ügyelet lehetőségét, hogy még nem is tudjuk, hogy M bekerülhet-e avagy sem. Merthogy többen pályáznak arra az egy-két helyre... 

Úgy gondolom, hogy nem én aggódom túl ezt az egészet, hanem egész egyszerűen nonszensz, hogy a maholnap ötéves fiam itthon van velem, ahelyett hogy oviba járna. Decemberben voltunk a Szakértőinél, és kaptunk egy igazolást hogy ott jártunk és hogy a meglévő pedagógiai vélemények és a megfigyeléseik alapján (ami az volt, hogy M semmibe nem volt bevonható és végig az ölemben ült és sírt) a gyermek külön nevelését javasolják. És itt jön a csavar. Amíg nem találunk befogadó intézményt, addig az érvényes szakértői vélemény marad életben, azaz ugyanúgy jogosult az oviba (ahová elvileg járunk) megkapni a fejlesztéseket. Patthelyzet... Erre hivatkozhatnak (és hivatkoznak is) az intézményvezetők, akikkel beszéltem. "Sajnos náluk sincs hely, de mi lenne ha újból megpróbálnánk a kijelölt integráló ovit." Elmondom mi lenne. Rosszabb lenne, mint volt. Abban az egyetlen esetben működne, ha lenne egy állandó gyógypedagógiai asszisztens/segítő M mellett. De úgy hogy egész napra. Csak mellette. Akkor működne. De mivel erre esély sincs, nem műkdöik...

És - nem győzöm hangsúlyozni - ez az egész nem az ovin múlt. Ők megtettek mindent. Az óvónénik még a PECS-szel is ismerkedtek, hogy megkönnyítsék M integrációját. De a szakemberhiány, az hogy M nem kapott szeptembertől november közepéig gyógypedagógiai megsegítést (és az óvónénik sem kapták meg azt a segítséget, ami kellett volna M sikeres integrációjához), az erősebb volt minden jó szándéknál. Az óvodába vetett bizalmam tükrözi, hogy B-t is odaszánom. Ugyanabba a csoportba, ahol M (papíron) van. Igen, ez volt az eredeti terv. Azért választottam vegyes csoportot M-nek, hogy a következő évben B is oda járjon. Hogy egy csoportban legyenek, mint amikor bölcsibe jártak. Kicsit a szívem szakad meg, hogy ez a rendszer hibája miatt nem lehetséges. (Bár ha a józan paraszti eszemre hallgatok, heti 2 óra fejlesztés áll szembe a napi intenzív megsegítéssel, nincs miről beszélni.) 

Csodák naponta történnek. Egyre több és több szó, kifejezés érkezik M-től. Szeretettel,türelemmel és biztatással csodákat lehet nála elérni. Érzem, hogy nemsokára ő is annyit fog beszélni, mint B. Na jó, kicsit kevesebbel is beérem...;)

 

És persze kíváncsian várom a tankerületi igazgató döntését...

Történnek a csodák...

Elég fárasztó időszakt élünk meg. Nagyjából két hete kezdtem új erőre kapni. Ez összefügg azzal, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy M totálisan tisztában azzal, hogy mi zajlik körülötte. Elkezdtünk járni az EMÚ-ba, és döbbenetes, már 3 alkalom után látom a fejlődését. Nagyjából ugyanaz a döbbenet, mint a Vadaskertben Annánál, hogy - ha kellően motivált a gyermek -, nagyon megy neki a PECS.

Adrienn tartja neki a mozgásfejlesztést, tőle pedig azt az infót kaptam, hogy a karmolás (amit nyáron kezdett, eleinte, csak ha mérges volt ránk, később már akkor is ment, ha valami nem tetszett neki) egy szokás lett nála, és erről le tudjuk szoktatni. Olyan szakemberek veszik őt körül, akikkel együt tudunk működni, akik értenek hozzá, és lassan, de biztosan haladunk :) .

A harapás úgy tűnik egy "múlóban lévő" szeszély  (franc sem gondolná, hogy egy 4,5 éves kölök harapása ilyen fájdalmas). Amikor haraphatnékja van, egész egyszerűen a kezét a szájához rakom. Persze, magát nem harapja meg. És megy az, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha menni fog, nem leszek ideges. Legalábbis előtte adom a megatürelmes anyát, akit a kis terminátor nem tud kihozni a sodrából. A saját túlélésünk miatt meg kellett ezt tanulnunk. És TÉNYLEG nem leszek ideges, és TÉNYLEG lenyugszik a kölök és fél perc múlva ugyanaz a cukiság, mint a cirkusz előtt.

A figyelme egyre inkább felkelthető, elkezdte a "tipikus" auti játékokat (sorba pakolgat, párosít, rendszerez). IMÁDOM! <3 Amikor valami leesik, visszarakja a helyére, a nyitott ajtót becsukja (mer' annak úgy kell lennie). Ha B a nagy játékban, egy-egy kisautót a hátára fordít, M odamegy és visszafordítja azt. Azt hiszem a későbbiekben a rendrakással nem lesz gond :D 

Apróbb dolgokat már megtesz, ha valamit megkérünk (és épp olyanja van a kölöknek, és egyre gyakrabban van olyanja), idehozza stb... Az, hogy ez mekkora lépés a lapozgatástól, csak az tudja, aki ebben benne van. Az, hogy megjelenik egy-egy szó, az akkora öröm mint a lottó ötös (illetve nem tudom, mert - mééééég- nem volt lottó ötösöm :D ).

Na, egyelőre itt tartunk :).

Újra meg újra...

Ismét eltelt egy (jó) hosszú idő...

A nyár az kb "csak a mai napot éljük túl" szintjén telt el. Ezt a programot ezzel a gyerekkel nem lehet csinálni, azt a programot a másik offolja szét... És mivel az idei nyár nem volt olyan extra meleg mint a tavalyi, még a légkondis plázák sem voltak csábítóak kamaszkáim számára.

Nagyot nem cseszegettem, az általános iskolai tanulmányait befejezte, a középiskola akkor még nem kezdődött el, hát hadd feküdjön egész nap az ágyban és nyomkodja a kütyüjeit. Lány meg épp akkor nem volt itt, amikor a fiúk bölcsiben voltak, így túl sok anya-lánya program sem valósult meg...

De elkezdődött a szeptember, én kis naiv azt hittem, hogy akkor már hátradőlhetek. Nagy megkezdte a nyelvi előkészítőt, Lány az agykontroll tanfolyamnak hála csak 4-es/5-ösöket fog hozni, M csodálatosan beilleszkedik az integráló oviba és a "tökéletes" B is hozza az elvárt szintet.

Aha...

Az ovi szuper, imádjuk! De tényleg! Fantasztikus óvónénik vannak, M-hez a hozzáállásuk példaértékű. Viszont sajnos úgy néz ki, az a fejlesztés amit ott tud neki biztosítani az utazó gyógypedagógia hálózat, az számára kevés, így ismét a Szakértői Bizottság vizsgálatára várunk.

Persze nem ülünk addig sem ölbe tett kézzel, a gyógypedagógiai fejlesztést az oviban megkapja, mozgásterapeutához járunk heti 1 alkalommal, és M-mel is bejelentkeztünk az EMÚ-hoz, tőlük autizmus specifikus fejlesztést kap heti 1 alkalommal. 

Közben az első igazi kamaszlányos "hisztit" megéltük, de a wifi jelszó és a telefon elkobzásával értelmes kommunikációval sikerült elsimítani a nézeteltérést (egyelőre ;) ).

Persze B-t is mindenki mikroszkóppal nézi, így kiderült, hogy a beszédfejlődése kissé elmaradt, ő logopédiai fejlesztést kap a bölcsiben, melynek célja a beszédindítás (bár már jónéhány hete be nem áll a szája :) ).

Mi Férjjel tanulásra adtuk a fejünket, naprakész ismereteket szerzünk vállalkozásgazdaságtanból, informatikából és tanulunk (legalábbis megtanítanak minket :) ), hogy angolul meg is merjünk szólalni :D . A kölkek partnerek ebben, szívesen (és más választás híján :D ) vigyáznak a kicsikre, amíg mi suliban vagyunk.

Nagy jól veszi az akadályokat középiskolásként, Lány pedig (némi szülői ráhatással) rájött, hogy mit szeretne tanulni, apai nagyszülei be is iratták egy ezzel kapcsolatos tanfolyamra (ezúton is nagyon-nagyon hálás vagyok nekik) úgyhogy kábé mindenki be van táblázva (igen-igen, a macska még mindig fel van mászva a fára).

Ami miatt pedig nem jelentkeztem eddig az az, hogy az én kis fejemben is rendett kellett tenni. M-mel kapcsolatban sokkal nehezebb pozitívnak lennem, mint Naggyal volt. Még mindig úgy érzem, hogy vele egy jóval nagyobb szeletet kaptam az autizmusból. És amikor már depresszió közeli állapotba kerülnék (de ugye nem, mert nekem ilyen "úri huncutságokra" sem időm, sem pénzem...), akkor M valami olyan fejlődési ugrást visz véghez, ami újból visszaadja a hitem. Hogy igenis menni fog, és meg fogjuk csinálni! Komolyan, mintha ott fönt azt látnák, hogy hoppá ez a nő lassan magába omlik, akkor most adjunk neki egy morzsát, abból új erőre kap. 

És mivel egyre több jel mutat arra, hogy ez a gyerek fejben már "kész" van, igyekszem én is pozitívabb lenni. Bár bevallom, néha/gyakran iszonyatosan nehéz. Kicsit összeomlok, kicsit nyalogatom a sebeket, igazságtalannak is érzem ezt az egészet. A miért pont én/mi? kérdéskör is előjön, és mindig oda lyukadok ki, hogy azért kaptam M-et, mert képesnek tartanak ott fent arra, hogy megbirkózzam ezzel az egésszel. Mert képes vagyok arra, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle (bár Férjjel ketten kaptuk őt, de azért egy SNI-s gyerek mégiscsak - jó esetben - az anya feladata). 

Úgyhogy ez a nyár-ősz arról is szólt, hogy én is újból összerakjam magam, és (ismételten) újult erővel vágjak neki ennek az egésznek.

Innen szép nyerni... <3

 

Újult "erővel"... :)

Az auti sétás élmények óta nem jelentkeztem... Elég prózai oka van. 4 db gyerek. Egy laza nátha is nagyjából 3-4 hétig vendégeskedik nálunk. Ehhez társult még egy kis "füles" sztori, valamint megkoronázta az egészet egy csodálatosan hangzatos impetigó nevű kórság (prosztó nevén ótvar)...

Ráadásul ezt az utolsót M nyerte meg (az égnek hála, hogy a többiek megúszták), na most magyarázzuk el, hogy igen, a kezelések az elején fájnak, de aztán hiper-szuper lesz minden. Amikor már gyönyörű volt a seb (értsd már nem volt ott semmi, de a biztonság kedvéért még néhány napig kezeltük), még akkor is ordításokkal teletűzdelt pörgőrúgásokkal hálálta meg a gyerek a szülői gondoskodást...

Még fel sem lélegeztünk, amikor újból megjelent a hasmenés. Pedig szigorú tejmentes diétát tartunk M-nek, a szűk családon kívül nem eteti senki (a bölcsiben is tejmentes étrenden van, illetve lenne, ha enne...), a menetközbeni étkezésekre is megvan a túlélőkészlet, hamar rájöttük, mi volt a ludas az étrendben. Háááát a szója... Ami tök jó, mert az aztán szinte tényleg mindenben van. Szóval eddig a tej és a szója, meg a nyírfacukor, szorbit és társai. Viszont - többektől hallottam - hogy tejmentes diéta x idővel kinőhető. Ámen :).

Egyre inkább nagyfiúsodik. Már sokszor elengedi a kezem, amikor sétálunk. Ha betartunk bizonyos szabályokat (erre indulunk, ha bölcsibe megyünk, a másik irányba, ha a Margit szigetre stb...), vagy ha tök ismeretlen helyen sétálunk, akkor álomgyerek. Jön (nem kell cipelni!), nézelődik, vizsgálódik. Ehhez persze a türelmünk szükséges, de - szinte - bármit megteszünk, hogy stresszmentesek legyenek a napjaink. Most egy áldott időszak van. (Na a végén tényleg bejön amit B születésekor mondtam, hogy az első két év szívás, utána minden okés lesz. És rohamosan közeledünk a 2. évhez :) ). 

Egyre több szókezdeményt mond, a PECS-et (annak ellenére, hogy a betegségek alatt nem használtuk) nagyon jól használja. Mármint ami érdekli belőle :D 

Az éneklés elég sajátosan megy, a magánhangzókat használja, hozzá pedig random mássalhangzókat (jókat derülünk is rajta :) ), viszont a dallamok, na azok tökéletesek :) 

Kedves, derűs, mosolygós kiskrapek, aki lassan (de biztosan :) ), felfedezi a környezetét. B pedig mint egy jó mentor, vezeti őt. Annyira aranyos, amikor felfedezzük a viselkedésükön a másikat.<3

 

Ez a legfontosabb. Meg a többi. A kis ufók és a nem ufó is :)

Április 2. - Az autizmus világnapja...

Az autizmus világnapja. Mikor 2010. nyarán Nagy megkapta az Asperger-szindróma diagnózist, még nem gondoltam, hogy évekkel később nem ő lesz a mérvadó autizmus terén, hanem egy leendő kisember, M.

Amikor az első sétán részt vettem 2011-ben, nem sejtettem, hogy a másodikról igazoltan fogok hiányozni (épp M születése után történt). Azt sem gondoltam, hogy 2016. április 2-án leguggolok M-hez és a nyakában zokogok. Bár minden évben sírok, sírunk (ugye Lányok? :) ), de ez most nagyon-nagyon érzékenyen érintett. M autizmusából egy jókora szeletet kaptam, ehhez képest Nagy igazából eseménytelen. De térjünk vissza a hármas számúra. Egy-egy szó elhagyja a száját, ráült a bébitaxira és közben egy favonatot tartott a kezében (fénykép van róla!). A fejlesztője segítségével (illetve inkább erőteljes ráhatására :D ) kézzel festett(!). Mondókákat mond (igaz, inkább csak mi értjük), és az okosságot eltanulja az öccsétől. Pl. homokot eszik... Ezek nem nagy dolgok, de.. mégis számunkra óriásiak. Mert a világ kezd kinyílni, és van élet az asztalradőlök+lapozgatokvalamit-en túl. Hogy van ÉLET. És ezt most kezdi észrevenni. 4 évesen...

Azért ezeken az április másodikai napokon tényleg a szokottnál is érzékenyebb vagyok. Az egész világ figyel rájuk. És egy kicsit talán ránk is, szülőkre.Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy nekem mit is jelent az autizmus.

Az életem része. Két autista gyerekkel megáldva vagy megverve létezünk... A napirend, a "hiszti", a kiborulás, az úristennembíromtovább a részünkké vált. Nehéz. ROHADT NEHÉZ! Nekünk szerencsénk van, M viszonylag jó alvó, B meg alapjáraton jó alvó. De az idegi meló. Az hogy soha nem tudhatom biztosan, hogy a következő 5 percben mi történik. Amikor - látszólag - ok nélkül térdre rogy a gyermek az utcán, mert be akarok kanyarodni a mi utcánkba és 5 percen keresztül sír. De persze vannak a bejósolható gebaszok, például hogy a bölcsibe X útvonalon megyünk, de hazajönni csak Y útvonalon lehet, ha meg éppen a bölcsi után kellene valamit elintézni, akkor éktelen nagy kerülőt kell tenni, vagy vége a világnak...

Az hogy más azt gondolja rólam, hogy nahát ez sem tudja megnevelni a kölkét, azt pont lesz*rom. Amikor az áruházban épp a földhöz döngöli magát egy gyerek, mert anya nem vette meg az ikszedik valamit, akkor én SOHA nem gondolok arra, hogy na ez is milyen szülő, még arra is képtelen hogy azt a gyereket megnevelje, hanem egy halk hálaimát elrebegek, hogy legalább most nem az én kölköm műsorozik...Még van pofám egy együttérző mosolyt is odadobni anyának. De sorolhatnám...

Szóval az autizmus mit is jelent nekem... Nem is tudom pontosan megfogalmazni. Az életem része. Két érintett gyermekkel rendelkezem, nem is emlékszem már a boldog "tudatlanságra", amikor Nagynak még nem volt diagnózisa. A gyászidőszakokon én is átmentem, elsirattam az egészséges (vagy legalábbis annak vélt) gyermekeimet, szakirodalmat bújtam, szülőtréningre jártam. És persze iszonyat erővel kapaszkodom az önmentő gondolatomba, mely szerint nem kaptam volna őket a Sorstól, ha nem tudnék megbirkózni a feladattal. 

De az már csak rajtam múlik, hogy a pohár félig üres, vagy félig tele van. Egy életem van (illetve az van, amit most élek) és igenis az én döntésem, hogy a nehézségekkel foglalkozom, vagy megtalálom, illetve megkeresem ebben az egészben a jó oldalt is. Merthogy bőven akad abból is. 

Mit kaptam az autizmustól? Lehetőséget arra, hogy toleránsabb ember legyek, hogy jobb ember legyek. Hogy észrevegyem, hogy minden történés az életben egy lecke, ami által fejlődünk és tanulunk. Hogy nekem türelmet kell tanulnom (de gyorsan :D ), hogy nekem elfogadást kell tanulnom. És erre nem vagyok egyedül. Ma épp találkoztam mindhárom anyukával, akiket ajándékba kaptam az autizmustól. Igazi, életre szóló ajándékokat. Olyan emberi kapcsolatokat, amikről álmodni sem mertem. Akikkel megértjük egymást, akikkel támogatjuk egymást. Akik velem együtt értik, hogy mit jelent a legapróbb lépés is a mi gyerekeinknél. Igen, ez is az autizmus ajándéka, hogy olyan őszintén és felhőtlenül tudunk örülni olyan dolgoknak, amit más - NT gyermeket nevelő anyuka - észre sem vesz, mert egyszerűen természetes. Hát nekünk nem az... Mi a legapróbb előrelépéseknek is nagyon-nagyon tudunk örülni... 

Mit kaptam még az autizmustól? Én mondjuk azt, hogy önző legyek. Hogy a sok "muszájfeladat" mellett megengedjem magamnak a luxust, hogy korán lerakjam a kicsiket (8 - 1/2 9 körül már alszanak). Hogy otthonról végezhető munkát válasszak magamnak... (oké-oké, ez mondjuk nem is lehetne másként, M nem alszik, így ebéd után elhozom a bölcsiből). Hogy a legapróbb dolgokat is észrevegyem. Hogy jelen legyek az életemben...Persze ehhez hozzátartozik, hogy tudatosan kell jelen lennem az életemben. Hogy új dolgokat kell tanulni  mint relaxáció, meditáció, a "csoda" - vagyis a theta healing. Legalábbis nálam ezek baromi jó stresszoldók (meg a citromfű tea és a vörösbor ;) ). Időzsonglőrködést (szép szóval tájmmenedzsmentet), aminek - szerintem - minden anyuka óriási hasznát veszi :) . És az élet folyamatosan terelget az egészséges életmód felé (mit terelget, határozottan "nyom"), mert hogy ép testben ép lélek, úgyhogy mindkét területre kiemelt figyelmet kell fordítani.

Alapjáraton optimista vagyok, de - nyilván - fogalmam sincs, hogy mi lesz M-mel felnőtt korában, így kutyakötelességem, hogy vigyázzak magamra. Azért hála az Égnek egészséges vagyok. Több mint 7 éve nem dohányzom, néha futok, viszonylag egészségesen étkezem. Az étcsoki és a vörösbor a "gyengém" (hétvégenként Férjjel elfogyasztunk egy üveg bort - két nap alatt ketten :D ), valamint a KÁVÉ (ezt nemrég egészségesre cseréltem, úgyhogy ez a terület is oké ;) ) és rendszeresen járok szűrésekre. Tehát az egészségtudatosságot is felírhatjuk az autizmus számlájára :) .

Ezt a bejegyzést április 2-án este kezdtem írni, de valamiért abbamaradt. Aztán eltelt egy zsúfolt hét. Áááá, semmi extra, csak a szokásos... :)

Ősz hajszálak begyűjtése folyamatban...

A központi felvételi megírása előtt elvesztettem a fonalat és minden időmmel, erőmmel a családra koncentráltam. Illetve arra, hogy nehogy észrevegyék, hogy mennyire be vagyok tojva. Hogy ne nyomasszam őket az én nyűgjeimmel. Hogy mennyire megvisel, hogy egyszerre két autista gyermekre kell fókuszálni és a tét végül is csak a jövőjük...

Nagynak egy csodálatos pályaívet vázoltam, melyben a választott szakközépiskola után a választott egyetem következik. Az egyetemi évei alatt gyakornokként már fog dolgozni, így friss diplomásként már x év gyakorlattal is rendelkezik és határ a csillagos ég. Nyílt titok, hogy szoftverfejlesztő szeretne lenni (illetve szoftverfejlesztő lesz :) ), így az első lépcső egy számítástechnikai szakközépiskola.

Miután sikeresen begyűjtöttem néhány ősz hajszálat, sikerült még a jelentkezések előtt beszerezni a bizottságtól az "integrálhatósági engedélyt". Jól sikerült a felvételije, megvolt az első szóbeli, ahol azzal váltunk el, hogy várják szeptemberben :) . Iszonyat megkönnyebbülés és büszkeség van. Aranyos, hogy sokan nekem gratulálnak, pedig ez Nagy érdeme, a fejlesztőké és a tanároké, de elsősorban Nagyé. 

Én ehhez csak asszisztálok...:)

Hármas számú játékosnak ovit választani. Huhhh... Ez legalább akkora agymeló mint Nagy továbbtanulása. Lista az EGYMI és a kerületi önkormányzati integráló ovi mellett/ellen. Basszus, ez rohadt nehéz... Hogy döntsek, hogy dönthetek jól? Mert ez csak élesben fog kiderülni... Amikor megtudjuk, hogy bírja-e a nagyobb csoportlétszámot? Bírja-e a hangoskodást (itt a bölcsiben kevesen vannak, itt "nyugi" van)? Hogy fog enni (a bölcsiben alig eszik)? Fog-e bántani valakit/valakiket, őt fogják-e bántani, csúfolni, és ő erre hogy fog reagálni, megtorolja-e vagy fel sem fogja, hogy mi zajlik körülötte? Túlagyalás... Tök jó, mert nem visz előre, viszont rosszabbul érzed magad tőle... :D

Arra gondoltam, hogy akkor EGYMI. Ott biztonságban lesz, ott bírni fogja, mellette úgyis itthon is fejlesztjük, iskolát úgysem kell neki keresni (ő is a nagyok sulijába fog járni :) ), úgyhogy akkor ez így jó lesz.

És mit ad Isten, M másnap mond EGY szót. Harmadnap a liftből szállunk ki éppen, amikor köszön nekünk egy nő és M azt mondja: Szia! Döbbenet. A képernyőkímélőn futó háttérképeket nézegeti, és amikor kérdezem tőle, hogy ugye milyen szép képek, azt feleli: LÁTOM... 

(Aki nincs ebben benne, el sem tudja képzelni hogy mekkora öröm, hogy a 4 éves mond végre egy-egy szót, hogy végre tologatja a kisautót. Őrület, hogy olyan dolgokért zokogunk örömünkben, ami másnak teljesen természetes...)

Aha, így már erősen hajlok az integráló ovi felé. Egyeztetés több fronton (szakemberekkel), majd az eredmények kiértékelése után döntés. Az integráló ovi lesz a befutó :) Jövő héten fel is hívom a vezetőt.

 

 Legújabb tudása, hogy felismeri a színeket (na jó, duplóval játszottunk, így elég gyér színskálával dolgozunk, viszont ezek megvannak. :) )

 

Igazából nem tudom mi váltotta ki ezt a fejlődési ugrást, mert ezek mind egyszerre kezdődtek, a TSMT-t újrakezdtük, dupla adag D-vitamint kap, ACE Szelént is kap naponta, valamint immunerősítő kakaót. De lehet, hogy ezek együtt és hozzá persze B, akit végre utánoz :) .Tavaszitól pedig az a terv, hogy heti több alkalommal együtt mozgunk a szigeten, szülők és Lány futnak, a skacok pedig kismotorral és/vagy futóbiciklivel mellettünk. Merthogy a mozgás is nagyon kell! M-mel a laktózmentes diétát tartjuk, hála az égnek működik. A tejmenteshez képest óriási szabadságot ad :). 

 

A Legkisebbel beléptünk a dackorszakba, Lány pedig... khm... kamaszodik, na...

A munkával időben nem tudok úgy haladni, mint eredetileg terveztem, de szerencsére a betegeskedéseken túl vannak, a felvételi lezajlik és akkor lesz naponta néhány órám, amikor végre csak a munkával foglalkozhatok (persze szigorúan itthonról :) ). Úgyhogy szépen alakulunk :) .

 

 

Karácsony

Az adventi időszakot nagyon szeretem. Nyilván összefügg azzal, hogy kedvenc ünnepem a karácsony...

Na most ez az idei (is) elég khm...érdekesre sikerült. Az alapokat az adta, hogy október közepe-vége felé egyszercsak elkezdett megbetegedni a gyereksereg. Ezt oly tökélyre vitték, hogy onnantól fogva szinte minden napra jutott legalább egy darab beteg gyermek (ahhh, volt hogy négy...). Megfázás, kezes-lábas móka (kéz-láb-szájbetegség, ühüm, eddig nem is hallottam róla pedig több mint 14 éve vagyok gyakorló anya...). Kis megfázás, majd a főgonosz, a H+H kombó. Ez a nyavalya aztán letarolta a famíliát. Engem is. 2 napig szinte még feküdni is fárasztó volt (nem is emlékszem, mikor voltam utoljára - persze ezelőtt :D - lázas, de olyan emlékképem sem nagyon van, hogy egész egyszerűen nem tudok lábra állni)... 

Szóval így telt az advent. Se díszítés, se sütik sütése, téli finom illatok, aromák... Helyette Domestos, teafaolaj, fertőtlenítő törlőkendő...

Megszereztük az igazolást a bölcsibe, mire mentünk volna, ismét betegek voltak... Az oltás előtt 2 nappal B belázasodott, így az is halasztásra került. Még volt egy halovány reménysugár, hogy legalább az utolsó hét utolsó napjait bölcsiben tölthetik, de addigra M ismét beteg lett és B is újra kezdte, így felejtős lett.

Persze közben erőteljesen sajnáltam magam, hogy mégis hogy a fészkes fenében fogom megoldani a készülődést, ha itthon van velem két beteg kölök. Ja hát sehogy...

Az egyik kölök szépen helyrejött, a másik nem is tudom, olyan furi volt. Többször láttam, hogy a két kis kezét a fülére teszi, de semmi sírás, csak így járkált. Hát auti a lelkem... Viszont, amikor este is így járkált és hozzá már sírt is, sejthető volt, hogy a füle a felelős. Másnap ügyelet Heim Pál, középfülgyulladás, mindkét füle lobos. Szuper... Az antibiotikum nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis két nappal később M ugyanúgy sírt és közben fogta a kis füleit. Oké, Madarász. Már nincs rendelés, csak januárban, irány a Heim Pál. Ajjaj... Félelmem beigazolódott, csaknem 3 órát vártunk, aztán kiderült, hogy mindkét fülében gennyes középfülgyulladás van. Cataflamot nem írtak az ügyeleten? Nem... Úgyhogy most szedi az antibiót meg a Cataflamot meg a Normaflore-t. De most már jobban van :).

Idegbetegség a köbön, Férj 23-án még dolgozott, semmivel sem haladtam és közben szembesültem a szuperanyák posztjaival, mindenki már megsütött-megfőzött mindent előre. (Én meg itt vagyok közel 40 évesen, és anyu hozza el nekem a főznivalót. Ez milyen már...)

Ja és 23-ára intéztem a régi hűtő elszállítását, viszonylag tág időintervallumot adtak meg, 10 és este 8 között valamikor... :D Még poénból benéztem a hűtőbe, biztos voltam abban, hogy 5-6 nap alatt simán kiolvadt, nem volt mínusz. Döbbenten láttam, hogy ugyanaz a vastag jégréteg borítja, mint mikor még a konnektorra volt csatlakoztatva... Rengeteg forró víz (hűtőről lemondtunk) és 6 szorgos kéz kellett hozzá, de 3 óra alatt orvosoltuk a problémát.

Akkor már rezignáltan vettem tudomásul, hogy a karácsony előtti utolsó napokban semmi "karácsonyit" nem csináltam. Miután Férj hazajött, az elmúlt 2 hónap nyűgét a nyakába zúdítottam (gondolom boldog volt, hogy együtt tölthet velem jónéhány napot... :D ) És akkor őrült takarításba kezdtem. És tök jó volt, mert kész is lettem. Akkor még díszítsük fel a fát. Persze csak lehajtogattuk (műfa) és annyi. 24-én bolondok háza. Férj rántotta a húsokat, én csak a köretért tartottam a hátam. Villámgyors ebéd, gyors Jézuska. A kávé felett anyu megjegyezte, hogy gyerekem ezért van ez az egyhónapnyi idegbaj. Az ebédért, amit a karácsonyfa mellett fogyasztunk el... :D

Persze volt sírós momentum. A húgom felhívott (ezerszeres áldás a viber megalkotójának) és mondta, hogy ilyen még nem volt, hogy karácsonykor nem találkozunk... És hallottam, hogy sír... :( Mondtam neki, hogy most ez nem számít. Ez egy különleges karácsony neki, nekik. Végre együtt van a családja, a legkisebbnek az első karácsonya, a gyerekek is jól érzik magukat az új közegben. Kell ennél több? (Legalábbis egyelőre... ;) ) Úgyhogy nem sírni, örülni! Persze tudja, csak... Tudom... Szeretem, hiányzik. De boldoggá tesz az örömük. Megküzdöttek ezért az egészért. Ebben most csak ők számítanak. Pótoljuk majd...<3 (miután leraktam a telefont, én is sírtam. Még jó hogy...) ♥

Puszi a fiúknak. M homloka gyanús. Persze, lázasodj be bátran gyermekem... Karácsony első napját szinte végig kettesben töltjük, a többiek mennek a családhoz. Nem kis sikerélmény, hogy a Jézuska ajándékaival (na jó, annak egy részével) mintha játszana... :D

Ami még - számunkra óriási dolog - , hogy M evett krumplifőzeléket 1,5 tányérral. Na... :) Eddig csak a szalámi volt, amiből hajlandó volt mennyiséget fogyasztani, úgyhogy ez most tényleg extra dolog ;) .

És hogy azért a nagyokról is essék néhány szó... Állandóan veszekednek, piszkálják-szekálják egymást. Köszönöm kamaszkor... :D Peti készül a középiskolai felvételire, Eszter is teszi a dolgát. A kicsik körül rengeteget segítenek (nem feltétlenül önként... :D ), amiért nagyon hálás vagyok... 

B a karácsonyfát már lebontaná, M áhítattal nézi (pedig már jónéhány napja itt van :D ).

Ja és még nagyon messze van karácsony, de nekünk már áll a fa... ;)

Ha tudnám mi van a kis buksijában...

Na szóval. Már épp kezdjük "megszokni", hogy M 15-ig elszámol, erre tegnap este rádöbbentünk, hogy nemcsak felsorolja, hanem fel is ismeri a számokat. Történt ugyanis, hogy a kölök kitúrt a gép elől. Nemes egyszerűséggel felült a székre és ott maradt. Volt egy-két kísérletünk: kisfiam 9 óra elmúlt, ugyanmennyémá' aludni! (Hozzáteszem, hogy a kölök napközben nem alszik, így jó esélyünk van rá, hogy 8 körül már kidől.)

És nem tágított. Há' persze hogy nem. A képernyőkímélő elvarázsolta (szigorúan a betűk és a számok után...). Majd egyszercsak elkezdett számolni. Hát mit mondjak, kábé percekig nem tértünk magunkhoz. A gyerek megnyomja a számot a billentyűzeten és utána mondja. Szóval ISMERI a számokat. Egy-egy szó már elhagyja a kis száját. Ahogy egyre inkább ki tudja magát fejezni = egyre inkább megértjük őt = egyre könnyebb... Főleg, mióta a PECS-nél rájöttünk (bár nem a "klasszikus" értelemben használjuk, már ha autizmusnál van ilyen kategória... :D ) , hogy azért ő igenis képben van, és látja a dolgok összefüggéseit.

1123346567829ööööööööööööööööööööööööööööööüüóőúúúúkoő

Tesó, mint húzóerő

M régen nagyon szeretett hintázni és már egy ideje nem hintázott. Ma ismét megpróbálkoztunk vele. Ahogy reggel beértünk a töküres játszótérre, egy kicsit még csatangolt a zárt területen, addig - gondoltam - itt az ideje, hogy B is megismerkedjen a hintával. (Jó persze ismeri, de az itthonit, és az egy kicsit más.) 

Persze, utána M-t is beleraktuk, de a kölök egyáltalán nem élvezte, sőőőőt. Remegve kapaszkodott belénk, hogy akkor őt most ebből a helyzetből azonnal mentsük ki... Rögtön ki is vettük a remegő(!) gyereket. Közben pedig B csak kacagott és kacagott. Egy idő után M elkezdte figyelni B-t. Hogy mégis miajóbüdösfrancot élvez ez annyira? Lehet, hogy nem is olyan rossz? Csak csendben figyelt. A töpszli pedig csak önfeledten kacagott. És megvolt a pillanat, amikor egy halvány mosoly suhant át M arcán miközben nézte B-t. Most vagy soha... Fogtam M-t és belepakoltam a babahintába (még bőven belefér :) ) és elkezdtem óvatosan lökni a hintát. Persze énekeltem is. Az arcán az ijedtség mutatkozott. Én meg csak mosolyogva énekeltem. A kölök arca kisimult, szemkontaktus, egy kis gyenge majd jóval határozottabb mosoly(ok). Hintát ismét szeretjük... Köszi, B!

Anya, taníts engem! 2.0

Amikor anno észrevettük, hogy M azért lemaradt a kortársaitól, javasolta az egyik fejlesztő, hogy vegyük meg az Anya, taníts engem! c. könyvet. Megvettük. Mi tanítottuk - volna - a gyereket, ő meg erre pont nem volt vevő. Miután nemrég észrevettük, hogy M csontra leutánozza a legkisebbet, jött az ötlet, hogy akkor fussunk neki még egyszer. Előkotortam a könyvet, elolvastam, hogy milyen játékos fejlesztési lehetőségek vannak az egyév körüli gyerek számára. Vannak amiket már mi is csináltunk, de bizony sok-sok olyan "feladat" van, ami újdonság, legalábbis nekünk.

Utánzás... :)

Nem elég a múlt heti pozitív sokk, a kölök a minap meglepett azzal, hogy körbejárt, emelgette a lábait és számolt. Egy lábemelés, egy... És bár nem tisztán, de tökéletesen kivehetően számolt (pl. tettő - kettő). Kb. ledermedve figyeltem, még levegőt sem mertem venni, nehogy megzavarjam vagy kizökkentsem. És a kölök elszámolt egytől tízig. Mit tagadjam, kábé 20 percig bőgtem. Azt hiszem megvan a "ludas", Mickey egér játszóterérnek egyik epizódjában van az, hogy számolnak 1-10-ig. Egy ideje elkezdtem a gyereket figyelni, illetve figyelem mióta megszületett :) , de most azért kezdtem el őt figyelni, mert ő is elkezdett figyelni. Na nem minket, ááááá... B-t. Az egyéves öccsét. A vicc, hogy B pedig M-et figyeli... :) De térjünk vissza M-re. A fiókokat kihúzgálja, mászik, integet(ni próbál :) ). B kézzel eszik, mostmár M szájába nem rakhatok kanalat, evőeszköz gyanánt ő is a praclit használja. Néhány napja láttam, hogy B miután mindent kipakolt egy műanyag dobozból, a hátára feküdt és a dobozt a fejére/arcára rakta és ezen nevetett. Egyéves. Belefér. Erre tegnapelőtt látom, hogy M ugyanezt csinálja és hangosan kacag. Hát elkezdődött... :)

Az első mondat...

A napokban történt... Megvolt az első mondat. Na, nem vitte túlzásba, egész pontosan ez hangzott el:

- Add ide, anya!

A poharat akarta (legalábbis gondolom, mert amikor odaadtam, nem balhézott, hogy másra gondolt). Naná, hogy odaadtam neki. Persze könny kicsordul. Kisebb dolgokért is, hát még ennyiért. Lassan haladunk, nagyon lassan. Igen tudom, lassan, de biztosan... :) Néha óhatatlanul összehasonlítom a hasonló korúakkal. Legutóbb tegnapelőtt döbbentem le, amikor egyik ismerősömmel összefutottunk az utcán. A kislány M-nél 3 nappal idősebb. Álomszép 3 éves leányzóvá cseperedett. Lelkesen mesélte B-nek, hogy nemrég látta őt megszületni (Jön a baba Hadas Krisztával, első évad 9. epizód - ha még nem láttátok :) ). Azért ilyenkor még egyet-egyet facsarodik a szív, és megindul a mi lett volna, ha... értelmetlenség. De az agy azért már edzett, az épphogy futni készülő programot rögtön leállítja.

Anyák napja ♥

A meghatódás már csütörtökön elkezdődött. M-ért mentünk a bölcsibe és megkaptam a bölcsis anyák napi ajándékot. Már amikor átnyújtotta a gondozónénink, már bőgtem... Pedig akkor még nem is láttam, hogy mi van ráírva...

Április, az autizmus hónapja...

Az április, nekünk már 5. éve az autizmus hónapja...

2010-ben kapott az akkor 8,5 éves Nagy diagnózist. Már elsírtam több helyen, hogy közel 5 évig keringtünk az ellátórendszerben, mire valaki javasolta a Vadaskertet, ahol egy ambuláns vizsgálat utáni vizsgálati hét 3. napján (!), már meg is lett a diagnózis... Én ezek után napi imáimba és aranyba foglalom a Vadast... 

Érdekes volt az első szülőtréning, amin részt vettem, mert a kérdésre, hogy mi okozza a legnagyobb nehézséget az életünkben, sokan azt a választ adták, hogy az agresszió, szökdösés, vetkőzés... Döbbenten hallgattam és arra gondoltam, hogy akkor mi ezt most baromira megúsztuk, mert nekünk ilyenek azért nincsenek. És valóban, Nagy nem gáz. Elég enyhe eset... Persze azért okozott (jóóóó sok!) álmatlan éjszakát és kívántam néhányszor hogy bárcsak megnyílna alattam a föld és akkor kimenekülhetnék az adott ultragáz szituból... De növögetett, komolyodott, "viselkedett". Most is van feszkó, há' hogyne lenne, 13,5 éves kamasz és mi meg a szülei vagyunk... :)

Az április mostantól egy másfajta autizmus hónapja nekünk...

A kisírt szemű anyuka...

(Hát persze, mióta utoljára írtam, azóta már ki is tavaszodott... Mentségemre szóljon, hogy tavaly november óta a Na ezen a héten éppen ki lesz beteg? játékot játszuk családilag... Ezt a hetet M-mel megnyertük, B is csatlakozott, de Lány koronázta meg, akinek volt képe mára belázasodni...)

Pénteken egy autizmussal kapcsolatos vizsgálaton voltunk, majd miután végeztünk Nagynak beígértem egy szendvicset a büféből és egy forró csokit. De előtte bementem a mosdóba. Ott épp egy anyuka telefonált. A kisírt szemei láttán arra következtettem, hogy nemrég kaphatott valamilyen diagnózist a gyermek. Ő persze, ahogy észrevett a beszélgetést abbahagyta, és próbálta eltüntetni a sírás nyomait. Én pedig azzal segítettem neki, hogy úgy tettem, mint aki nem látta. Pedig szívem szerint megkérdeztem volna, hogy mi a baj, és hogy tudok-e neki segíteni valamiben...

Év végi számvetés...

Így percekkel az év vége előtt egy gyors(?) számvetés 2014-ről.

A legfontosabb egyértelműen, hogy B júliusban megszületett. Tulajdonképpen az egész év az ő érkezésével volt leginkább kapcsolatos. Amikor először éreztem őt mozogni, amikor megmutatta magát, a tervezés és várakozás ideje. És hálás vagyok nagyon a Magzati Diagnosztikai Központnak, amikor is e-mailben tájékoztattak a Jön a baba Hadas Krisztával c. műsorra való jelentkezési lehetőségről. Életem egyik legjobb döntése volt. A mai napig könnyezve nézem a kis csodánk érkezését... Nem beszélve arról, hogy mennyi ajándékot kaptam. B egészsége bebiztosítva :), és nagyszerű embereket ismertem meg, akikkel napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Nyilván nagy kapocs a közös élmény, amit azért nyilván mindenki másképp élt meg, de olyan jó tudni, hogy ők vannak és egymásnak virtuális vállat tudunk nyújtani...

Nyilván voltak nehezebb időszakok is. Amikor egy napon tudtam meg, hogy a cégünk becsődölt és Férj munkahelye kivonul az országból, az erősen újratervezésre adott okot. Meggyőződésem, hogy odafent jól osztották a lapokat (ez persze csak utólag visszatekintve derült ki). Ha ez még B fogantatása előtt történik, akkor B most nincs itt velünk. Ha M autizmusa B fogantatása előtt kiderül, akkor B nincs velünk. De nem így történt. Úgyhogy B itt van velünk, az egész lényéből árad a szeretet és a nyugalom. Persze hogy odáig vagyunk érte meg vissza. Hát M ezt nem így gondolta...

De ezt is meg- és túléltük. Mára odáig jutottunk, hogy M már néha (na jó, nagyon néha) rámosolyog már az időközben 5 hónapossá cseperedett emberpalántára, aki ezt úgy hálálja meg, hogy majd' kiugrik a kezemből ha a bátyját meglátja, hangosan kacag neki (és ez csak M kiváltsága). A nagyok kamaszodnak, próbálgatják a határaikat, én átmentem zsarnokba. És tanulni kell és kész. Mer' csak. Nagynál működnek az észérvek, hogy az év vége már beleszámít a továbbtanulásba, Lánynál meg (még) működnek a női válaszok (mert, csak...) Nyilván nem találtam még meg a megfelelő motivációt számukra (bár könnyebb lenne - és könnyebb is - azt írni, hogy mindig más és más érdekli őket), így maradnak a szankciók (pl. rossz jegy esetén ki lehet hozni a telefont a konyhapultra, elnézegetem én ott néhány napig). És basszus, ez működik... Agyrém..

A lelkiismeret is erőteljesen furdalt. Hogy a manóba lehet egyszerre befelé figyelni a benned fejlődő emberkére, figyelni a nagyobbacskára, hogy ne érezze, hogy elhanyagolom (és bizony el is hanyagoltam, mert a növekvő pocakkal én bizony nem csináltam a TSMT-t, bár vannak olyan hős anyák akiket ez nem riasztott el a minden napi tornától). Hogy a kamaszodó lánykámnak próbáljak egyszerre a barátnője és anyja is lenni. Hogy Nagynál megtaláljam azt a metszetet, hogy ne telepedjek rá de azért velünk is legyen. Meg persze Férj igényeire sem árt figyelni, mert még nagyjából 70 évet tervezünk együtt... :)

Azért összegezve jó kis év volt ez... :)

El tudod fogadni?

És el tudod fogadni?

Sokszor kérdezik tőlem, hogy mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Pindur is autizmussal érintett?

Mit mondjak... Elég érzékenyen érintett engem, apát is (bár előttem titkolta), a gyerekek viszonylag jól fogadták, különösen Peti. 

A diagnózist én mondtam ki. Titkon vártam, hogy a fejlesztő azt mondja, hogy ááááá, nem is, még időben van stb... De kit akarok átverni? Mire lett volna jó, ha továbbra is a struccpolitikába kapaszkodom. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, már tavasszal sejthető volt hogy az autizmus befigyel... De akkor - gyorsan hozzáteszem, hogy NAGYON OKOSAN - úgy gondoltam, hogy a diagnózis tud várni néhány hónapot, viszont a bennem fejlődő Életnek most nincs szüksége arra, hogy kiboruljak. Úgyhogy vártam...

(Tömeg)Közlekedés...

Egy ideig, ha lehet mondani, megúsztam hogy a fejlesztésre vigyem a picit is. Volt hogy mázli volt (apa szabadnap épp fejlesztési napra esett, volt, hogy nagyszülő vigyázott B-re, amíg Pindur fejlesztődött).

De múlt héten nem volt ilyen mákom. Mondjuk nem is baj, mert előbb-utóbb úgyis rutint kell szerezni ebben is. Okosan megterveztem. Alacsonypadlós 32-es és 74-es troli, hipp-hopp eljutunk a fejlesztésre. 

Na persze...

Gyermekágy 4.0 - Amire nem készültem fel...

2014.07.18-án megszületett a negyedik gyermekem...

(A várandósság végét, a szülést és a kezdeti időszakot megnézhetitek majd a LifeNetwork-ön. 

A szeptember 20-án induló "Jön a baba - Hadas Krisztával" c. sorozatban mi is szerepelünk. ;))

Amire felkészültem, hogy egy kis ideig az ülés nem lesz egyszerű (annak ellenére, hogy gátvédelemmel szültem). Arra is számítottam, hogy a szoptatás eleinte bizony fájni fog (na jó, arra, hogy ennyire fáj, nem is emlékeztem). Mindenesetre nézem közben a kisfiam arcát és arra gondolok, hogy miatta ki kell bírni (még szerencse, hogy az első néhány perc kínkeserves, utána már nem is fáj. Sőőőőt néhány hét múlva már az eleje sem fog fájni :) ). Már az előző szülés után megtapasztaltam, hogy az utófájások elég intenzívek. De amit most tapasztaltam, háááát... Csukott szemmel vártam, hogy múljon el a méhösszehúzódás, szinte átéltem a múlt hét péntek hajnali órákat... Na jó, azért ez az infó sem ért váratlanul, tudtam, hogy minél több gyermeket szül egy nő, annál erőteljesebb utófájásokat él át. Ez van...

De... Amire nem készültem fel... A testvérféltékenység, na ez hideg zuhanyként ért. A nagyok persze olvadoznak a legkisebbért, de szerencsére Pindurral is sokat foglalkoznak, játszanak vele, ugyanúgy imádják. Persze mi is ugyanúgy imádjuk mint előtte, de nekem óhatatlanul több feladatom van az újszülött életben tartása érdekében, így kevesebb időm jut a második legkisebbre.