Te is fiam... (?)

Az életünk finoman szólva izgalmas manapság... 

A Legkisebbel a 33. hetet tapossuk, tehát már csak néhány hét választ el a Nagy Találkozástól :).

Apa sorra járja az állásinterjúkat (előbb-utóbb MUSZÁJ összejönnie valaminek). Naggyal megy a küzdelem, mert Elsőszülöttem fejébe nehezen megy bele az, hogy naptejet KELL használni, inkább ki sem megy a lakásból. Valószínűleg a hormonok is erőteljesen szórakoznak velem, mert agyam durran, ha 3-nál többször kérdezi meg, hogy : de miért kell?...) Elmondtam neki már kismilliószor, hogy nem azért kell, mert tudom, hogy utál mindenféle kencét (enni is meg magára kenni is), és én most hobbiból szívatom, hanem az ő egészsége érdekében KELL. Nagyon erős az UV - sugárzás, mindegyik kölök az én hókadt bőrömet örökölte (sajnálom gyerekek, ez van...). Úgyhogy a saját, jól felfogott  érdekében kell azt a rohadt naptejet használni...  De miért? Ááááá....

Már/Még csak másfél éves múlt...

Most a legkisebbről írok... Nem, nem azért, mert vele vagyok a legtöbbet, meg olyan cuki, dacos, mérges, öntörvényű, simulékony... (bezzeg a nagyok kiskamaszkorba léptek, ááááá....), hanem mert tegnap volt nálunk a Védőnőnk és beszélgettünk Pindurról. Csippentve felveszi a dolgokat a földről? Igen. Mond szótagokat? Igen. Jó az étvágya? Igen. Bemutatta a "járástudományát" valamint leült elénk a szőnyegre és a kék-sárga áruház tornyos játékát kezdte egymásra rakni. Ezért dicséretet kapott. Önállóan eszik? Még ismerkedünk a kanállal. Ivás pohárból? Felügyelettel (segítséggel), de inkább a csőrös itatókat preferálom még neki.

Mivel MINDENT később csinál mint az átlag (az 1. fogát is 10 hónaposan növesztette, augusztus elején még 8 foga volt, októberben már 16 - szegény...), már nem görcsölök azon, hogy "le van maradva". A Védőnőnk látogatása után ugyanis némi szemléletváltozás történt. Hova a francba sietek? :)

TSMT és a legkisebb

Múlt héten volt az ismerkedős alkalom. Szerencsére Pindur akkor nagyon jó passzban volt, végig mosolygott, amikor a cumi kikerült a szájból, még egy-két tetetete is elhagyta a száját széles vigyorok kíséretében. Megajándékozott egy-két önálló lépéssel is minket, úgyhogy minden a legnagyobb rendben volt. Kezdődő nátha, ezért örültem is, hogy most még nem kell "teljesíteni"... Persze, hogy izgi legyen a dolog, vasárnap reggel már a Heim Pálban voltunk, mert Lánynak a náthája felfejlődött középfülgyulladássá, és vasárnap délután már Nagy is mutatta a megfázás klasszikus tüneteit...

Pindur egész jól átvészelte az egészet, a végére már az orrszívásra sem úgy reagált, hogy egész testében remegve üvöltött, hanem már csak diszkrét jelét adta annak, hogy nem ez a kedvenc tevékenysége. A fogzás még mindig kínozza őt, és persze álmatlan éjszakák formájában minket is. Ezek az előzmények...

Pokróc: gyermeket nem érdekli, hogy most neki tulajdonképpen a hátán fekve kellene maradni és hagyni, hogy fejlesztődjön. Felül és sír. Jól kezdődik...

Új időszámítás... :)

Ha valaki azt mondja nekem tavaly ősszel, hogy közel 1 év telik el, hogy Férj újból munkába álljon, tuti összeomlik idegrendszerünk... De most nézzünk előre! Ha elhiszem (és el akarom hinni!), hogy a holnap már egy picit jobb lesz, mint a ma, akkor minden okés... 

Reggel indult Férj új munkahelyére. Lelki szemeim előtt láttam, hogy Pindurral is új időszámítás kezdődik életünkben. Elkísérjük a nagyokat az iskolába, hazafelé megállunk a bébijátszón kicsit hintázni (a nagy játszóra nem megyünk, mert még MINDIG nem jár... :/ ). Aztán hazajövünk, egy kis gyümölcsös zabpehely, közös játék, és 11 körül gyermek alszik, hogy szülőanyját megajándékozza 2-3 nyugodt órával, és kipihenten ébredt kisded egy fantasztikus-csodálatos-nyugodt-hisztimentes délutánnal...

Te is fiam...?

Nagyjából év eleje óta várjuk, hogy vajh' mikor indul el/meg legkisebb gyermekünk...

Nos ez a mai napig nem történt meg. Szinte már hasonló vehemenciával ugrom a "ráér még, minden gyerek a maga útján/módján halad, ne siettessük" mondatokra, mint autizmus és/vagy ADHD esetében az "ez most nagyon divatos, mindenkire ráhúzzák stb..." mondatokra....

Persze ráérünk... Vagy mégsem... Doktornénink mondta, hogy ő azért - ha 16 hónapos kor tájékán még nem indul el gyermek - javasolni szokott egy neurológiai vizsgálatot és hogy látogassunk meg egy korai fejlesztőhelyet. 

Jelentem a  héten Pindurnak vizsgálata volt. Ő most 16,5 hónapos. Oldalazva, bútorokba kapaszkodva jár, de ha megfogjuk a kezét, akkor rögtön rogyaszt, majd leül... Ha valamit gyorsan el akar érni, akkor mászik (az tökéletesen, szabályosan megy neki, van hogy ezerrel repeszt). De ez az indulás, ez még mindig várat magára. És nem beszél, bár két logomán testvér mellett ez nem igazán zavar... :)

Csak lazán... (?)

Nemrég olvastam egy cikket, mely szerint mindenki szaranya...Csak így... És tényleg. Feketén-fehéren leírva a tények, hogy bármit csinálsz a gyerekeddel, mindenképpen rosszat teszel vele. Öltöztetés, étkezés, különórák, fejlesztések. Bármi. Mindent rosszul csinálsz. És az ellenkezőjével is kárt okozol...  :)

Aki olvasta, annak vidám perceket okozott, mert TÉNYLEG ilyenek vagyunk. Úristen kell rá még egy réteg pulcsi? Nem fog fázni? Vagy esetleg megizzad, és attól fog megfázni?... Ivott eleget a gyerek? Mennyit kell innia? Hogy is van ez a testsúlykilogramm/ml-rel? De ha (sok) gyümölcslét adok neki, akkor nem lesz éhes, és a végén még éhen hal...Végtelen lehetőségek tárháza...

Különösen nagy a dilemma, ha mondjuk a témája a(z esetleges) fejlesztés. Mert az elsőnél könnyű "elcsúszni": fogalmad sincs, hogy mire figyelj, rábízod magad a gyerekkel foglalkozó egészségügyisekre. Ha valami gond van, úgyis szólnak. Aztán ha baj van, jöhet még egy adag önmarcangolás, hogy mi lett volna ha... Ezzel csupán annyi a gond, hogy egy tök felesleges hintába kerülsz. Mert ha a nagymamámnak szerszáma lett volna, akkor ő lenne a nagyapám. Felesleges ilyen dolgokon görcsölni, mert ÚGYSEM DERÜL KI, HOGY MI LETT VOLNA, HA... Arra persze még jók az ilyen jellegű tapasztalatok, hogy ha következő nem tankönyv szerint működik, akkor bekapcsol a vészjelző, és akkor már MUSZÁJ odafigyelned (a mi esetünkben nem egész1 év alatt szereztük meg a lány ADHD diagnózisát, annak ellenére, hogy az első néhány körben elhajtott a nevtan, hogy még olyan kicsi és hogy menjünk vissza másfél év múlva, és akkor talán/majd megnézik...).

Túlképzett(len)...

Néhányan finoman jelezték, hogy már elég rég írtam. És tényleg. Úristen, már több mint egy hónapja nem írtam semmit...

Olyan szépen elképzeltem a nyári "napirendünket", a közös programokat a gyerekekkel, hogy mindenfelé megyünk, persze Bp-en belül, mert autónk fékrendszere lebetegedett (a héten meggyógyították...). Hogy közösen megyünk Lánnyal piacra, együtt készítjük a kovászos uborkát, együtt főzünk (Lánynak van erre ingerenciája, ezt vajh' kitől örökölte?). MAJD. Csodálatos szó. Nagyon-nagyon jellemzi a május-júniusi élethelyzetemet.

Most időben kezdjük el... :)

Mint már említettem Pindur elhasalt a védőnő/orvos kérdez, szülő válaszol vizsgán. Hamarosan védőnéni jön, megnézi a gyereket itthoni környezetben. Mert hát a babák tényleg sírnak a fehér köpeny látványától, az én harmadszülöttem pedig kifejezetten ordít. De ő már akkor, amikor a tanácsadó pelenkázóján a hátára fektetem. Ja és mondja, hogy Apa, Abuuuu. (Az anya szót csak egyszer hallottam, gondolom kellett valaki, aki kiveszi a kiságyból, és e célra éppen megfeleltem.) Hol van Anya? - kérdezi kisdedet Apa. A kölök rám néz és azt mondja: Apa. Áááááááá...... Egyébkén az ominózus 1 éves státuszvizsgálat kiborulásakor én kellettem (még akkor is, ha Apánál volt a kaja). Úgyhogy megnyugodva konstatáltam, hogy katasztrófahelyzetben még jó vagyok... Na szóval szerették volna megnézni, hogy mit produkál Pindur 1 évesen, de a szinte remegésbe átmenő kétségbeesett üvöltésen kívül semmit, finoman szólva nem volt együttműködő...

Legutóbb én mentem árubeszerezni. Megveregettem a vállam, mert célirányosan a félrerakatott holmiért indultam és nemhogy nem vettem semmit, még körül sem néztem a babanagykerben... Ügyes vagyok.

Az érzés nem tartott sokáig, mert a következő üzletben (miután célirányosan indultam a kedves vevőnek ígért áruért) már kicsit körülnéztem. Na jó, már a bejáratnál kiszúrtam a könyvespolcot, hátha találok valamit ami az én ár/érték rendszeremnek megfelel (persze fél szemmel már a gyerekruhák felé nézelődtem, de elnyomtam magamban ezen vágyat...) és szinte rögtön találtam is egy könyvet. Szigorúan csak alcím:  Fejlesztési lehetőségek születéstől iskolakezdésig. Teljesen beleszerelmesedtem. Újrakezdő anyaként nagy segítséget nyújt a könyv, hogy milyen területet milyen módszerrel fejleszthetünk. A legszebb, hogy JÁTSZVA taníthatjuk a gyermeket. A könyv akár "szűrőként" is működhet, mert ha valamit nagyon nem tudunk véghez vinni, annak lehet, hogy oka van. És ha szükség van fejlesztésre, ilyen pici korban csodákat érhetünk el...

És mivel iskolakezdésig, vagyis 6-7 éves korig ajánl fejlesztési feladatokat, lehet, hogy Lánnyal is átvesszük a nagyobbacskáknak szóló részt.  Akár a beszéd észlelési  és - megértési nehézség fejlesztésére is kaphatunk tanácsot, veszteni valónk nincs. Úgyis megfogalmazódott bennem, hogy Lány itthoni fejlesztését (logopédus útmutatása alapján) elkezdjük a hallás- és figyelemfejlesztés területén is. Úgyhogy most ezek az itthoni célok.
Poén lenne, ha a - valamelyik - következő felülvizsgálaton már nem kapná meg az ADHD diagnózist... :)

Mit várok a fejlesztéstől?

Meló lesz, de megoldjuk...

Jómúltkorában megkérdezte a fiam egyik fejlesztője, hogy mit várok attól, hogy a gyerek idejár, mit várok a fejlesztéstől? Egy nagyon egyszerű dolgot, ami a mi esetünkben nem is olyan egyszerű. Elsőkörben, hogy mire a fiam elkezdi a középiskolát "fel legyen vértezve", hogy ne omoljon össze a jövendő osztálytársai piszkálódásaitól. Hogy ugyanolyan örömmel menjen iskolába mint most. Mert ugye most védett környezetben van. De még "csak" 11 éves, és mi lesz ha... Azt mondják az aspergeres gyerekek egy része jól be tud illeszkedni a kortárscsoportba, mire középiskolába kerül. Vagy nem. Na ezt nem merjük megkockáztatni. Ezt megelőzendő hordjuk őt fejlesztésre, fejlesztésekre. Mert ő más. Nem nagyon, kicsit :). De ezt vagy rögtön, vagy nagyon hamar kiszúrja a többi gyerek. Van akit nem zavar, van aki simán lehülyézi. Pedig ő nem hülye, nagyon nem. Ő autista. Az én okos, drága, szép, imádnivaló autista fiam, aki kiskamasz korba lépett. És visszadumál. És szemtelen. ÉS?! Mondtam neki, hogy ezt nekem ne, mert ha elveszítem a türelmem, akkor az senkinek nem lesz jó. (Egyébként mióta a pici köztünk van, még egy jóízű ordítozást sem engedhetek meg magamnak, mert akkor ő is rázendít, és cafatokban lógó idegrendszeremnek az akkor és ott pont nem hiányzik...)