Zajlik az élet, avagy az elmúlt napok... :)

Na tehát...

Apa első hete az új dolgozóba, és máris feje tetejére állt a világ...

Anya tanárnő által felmentetett, mert Lány osztályában már többen betegek voltak. Bár a végeredmény szempontjából végül is mindegy, de nem a Szimfonik utáni/helyetti fagyizás tett be... 

Kedden ismét szembesültem azzal, hogy Nagy egészségügyi könyve nincs meg. Igen már tudtam, mert amikor átírattam őket az iskolánkba, akkor nem érkezett meg, és még egy régi orvosi vizsgálat után Eszter könyvét megkaptam, de Petié nem érkezett vissza hozzám. Tehát az infó már megvolt, de lazán átsikkadtam felette, még volt egy olyan terv, hogy ezt azért nyáron pótolni kellene, mert akkor úgyis van idő mindenre, mert ősszel szúrják Nagyot.Nyári tanulmányaim során meglepetésként ért, hogy MMR-emlékeztetőt kapnak 11 éves korban (ezt kapták ma), csak a DT-re készültünk (egy hónap múlva esedékes, még épp 11 éves lesz akkor).

Reintegráció....

Már írtam arról, hogy a munkaerőpiac nem vár tárt karokkal. Na, jó, ez költői megfogalmazás, mert "klasszikus" alkalmazott sohasem voltam, mindig családi vállalkozásainkban dolgoztam. Egész jól működött, aztán megszületett az első, majd a második gyermek és utána már nem volt egyszerű...

Reggelente rohanás az iskolába, rohanás az óvodába. Egy-egy "szerencsés" anyuka, szépen, nyugisan ráérősen vitte a hordta gyermekét szocializálódni, de a többség viszont rohant. Köztük én is. Mert hiába "nem volt főnököm", vagyis nem vették szigorúan, ha épp lecsúsztam a buszról, mert gyermek mondjuk küzdött a harisnyájával, elemi érdekem volt - viszonylag - időben beérni. Vevő jön, vásárol, fizet, ebből lesz az albérlet (is). Csak ez a reggeli/késő délutáni rohanás ne lett volna. Volt egy közel egy éves periódus, amikor egyedül neveltem őket, akkor ez kiéleződött. Éreztem - TUDTAM-, hogy ez így nem (lesz) jó, mégis csak hónap elejétől végéig, számláktól számlákig láttam. Viszont a hogyan lehetne másképp? nem hagyott nyugodni...