Már írtam arról, hogy a munkaerőpiac nem vár tárt karokkal. Na, jó, ez költői megfogalmazás, mert "klasszikus" alkalmazott sohasem voltam, mindig családi vállalkozásainkban dolgoztam. Egész jól működött, aztán megszületett az első, majd a második gyermek és utána már nem volt egyszerű...
Reggelente rohanás az iskolába, rohanás az óvodába. Egy-egy "szerencsés" anyuka, szépen, nyugisan ráérősen vitte a hordta gyermekét szocializálódni, de a többség viszont rohant. Köztük én is. Mert hiába "nem volt főnököm", vagyis nem vették szigorúan, ha épp lecsúsztam a buszról, mert gyermek mondjuk küzdött a harisnyájával, elemi érdekem volt - viszonylag - időben beérni. Vevő jön, vásárol, fizet, ebből lesz az albérlet (is). Csak ez a reggeli/késő délutáni rohanás ne lett volna. Volt egy közel egy éves periódus, amikor egyedül neveltem őket, akkor ez kiéleződött. Éreztem - TUDTAM-, hogy ez így nem (lesz) jó, mégis csak hónap elejétől végéig, számláktól számlákig láttam. Viszont a hogyan lehetne másképp? nem hagyott nyugodni...
