Az első mondat...

A napokban történt... Megvolt az első mondat. Na, nem vitte túlzásba, egész pontosan ez hangzott el:

- Add ide, anya!

A poharat akarta (legalábbis gondolom, mert amikor odaadtam, nem balhézott, hogy másra gondolt). Naná, hogy odaadtam neki. Persze könny kicsordul. Kisebb dolgokért is, hát még ennyiért. Lassan haladunk, nagyon lassan. Igen tudom, lassan, de biztosan... :) Néha óhatatlanul összehasonlítom a hasonló korúakkal. Legutóbb tegnapelőtt döbbentem le, amikor egyik ismerősömmel összefutottunk az utcán. A kislány M-nél 3 nappal idősebb. Álomszép 3 éves leányzóvá cseperedett. Lelkesen mesélte B-nek, hogy nemrég látta őt megszületni (Jön a baba Hadas Krisztával, első évad 9. epizód - ha még nem láttátok :) ). Azért ilyenkor még egyet-egyet facsarodik a szív, és megindul a mi lett volna, ha... értelmetlenség. De az agy azért már edzett, az épphogy futni készülő programot rögtön leállítja.

A nagycsalád második decembere...

Idén nem készültem kifejezetten a Mikulással való találkozásra... Úgy ítéltem meg, hogy Pindur még kicsi hozzá (majd jövőre...), Nagy már kinőtt belőle. Esetleg Lány miatt... De mikor ő azt kérdezte, hogy - Öööö, anya, nem gondolod, hogy már nagy vagyok ehhez? Mert szerintem már nagy vagyok... Pff... Akkor idén nem látogatjuk meg a Mikulást (természetesen a cipők/csizmák/41-es bakancsok az erkélyajtónál sorakoztak...).

Kis meglepetés... Az a fránya nátha épp Mikulás érkezése előtt időzítette magát. Sovány vigasz volt, hogy na de majd akkor a Karácsony. Na akkor majd nem kell kórságtól tartani... Hááát nem így lett...

Áll a baba, áll...

Múlt hónap elején hívtam a védőnőnket, hogy most akkor mi is van, merthogy Pici még nem ül... Anya ilyenkor mit csinál? Hát persze, hogy leül a gép elé és elkezd aggódni, mert az úgyis jól megy. Aztán persze elveszik az információk között. Az egyik véglet az, hogy minden, ami eltér a "normális" mozgásfejlődéstől idegrendszeri károsodásokat okozhat (diszlexia, ADHD... stb.), amit később csak fejlesztéssel hozhatunk helyre, a másik véglet pedig az, hogy minden kisgyermek a maga ütemében fejlődik, és semmit nem szabad siettetni, még ráér.

Oké, ezt értem. De mi a helyzet akkor, ha a családban van auti, van hiper, és anya - Nagy születése óta -röpke 11,5 évvel lett idősebb és "bölcsebb", és persze aggódósabb?. Mert ami 25 évesen természetes volt, azért 35 évesen illik hálásnak lenni :). És persze igyekszem nem mikroszkóppal kísérni Pici fejlődését. Igyekszem, csak nem sikerül... Ismerős anyukákat "zaklatok", hogy az ő gyermekük hol is tart fejlettségi szinten élete ezen szakaszán. És nagyon jó fejek, tényleg. Megnyugtatnak, hogy azért nagyon nem maradtunk le, sőt egyáltalán nem.