Utánzás... :)

Nem elég a múlt heti pozitív sokk, a kölök a minap meglepett azzal, hogy körbejárt, emelgette a lábait és számolt. Egy lábemelés, egy... És bár nem tisztán, de tökéletesen kivehetően számolt (pl. tettő - kettő). Kb. ledermedve figyeltem, még levegőt sem mertem venni, nehogy megzavarjam vagy kizökkentsem. És a kölök elszámolt egytől tízig. Mit tagadjam, kábé 20 percig bőgtem. Azt hiszem megvan a "ludas", Mickey egér játszóterérnek egyik epizódjában van az, hogy számolnak 1-10-ig. Egy ideje elkezdtem a gyereket figyelni, illetve figyelem mióta megszületett :) , de most azért kezdtem el őt figyelni, mert ő is elkezdett figyelni. Na nem minket, ááááá... B-t. Az egyéves öccsét. A vicc, hogy B pedig M-et figyeli... :) De térjünk vissza M-re. A fiókokat kihúzgálja, mászik, integet(ni próbál :) ). B kézzel eszik, mostmár M szájába nem rakhatok kanalat, evőeszköz gyanánt ő is a praclit használja. Néhány napja láttam, hogy B miután mindent kipakolt egy műanyag dobozból, a hátára feküdt és a dobozt a fejére/arcára rakta és ezen nevetett. Egyéves. Belefér. Erre tegnapelőtt látom, hogy M ugyanezt csinálja és hangosan kacag. Hát elkezdődött... :)

Az első mondat...

A napokban történt... Megvolt az első mondat. Na, nem vitte túlzásba, egész pontosan ez hangzott el:

- Add ide, anya!

A poharat akarta (legalábbis gondolom, mert amikor odaadtam, nem balhézott, hogy másra gondolt). Naná, hogy odaadtam neki. Persze könny kicsordul. Kisebb dolgokért is, hát még ennyiért. Lassan haladunk, nagyon lassan. Igen tudom, lassan, de biztosan... :) Néha óhatatlanul összehasonlítom a hasonló korúakkal. Legutóbb tegnapelőtt döbbentem le, amikor egyik ismerősömmel összefutottunk az utcán. A kislány M-nél 3 nappal idősebb. Álomszép 3 éves leányzóvá cseperedett. Lelkesen mesélte B-nek, hogy nemrég látta őt megszületni (Jön a baba Hadas Krisztával, első évad 9. epizód - ha még nem láttátok :) ). Azért ilyenkor még egyet-egyet facsarodik a szív, és megindul a mi lett volna, ha... értelmetlenség. De az agy azért már edzett, az épphogy futni készülő programot rögtön leállítja.

Anyák napja ♥

A meghatódás már csütörtökön elkezdődött. M-ért mentünk a bölcsibe és megkaptam a bölcsis anyák napi ajándékot. Már amikor átnyújtotta a gondozónénink, már bőgtem... Pedig akkor még nem is láttam, hogy mi van ráírva...

Április, az autizmus hónapja...

Az április, nekünk már 5. éve az autizmus hónapja...

2010-ben kapott az akkor 8,5 éves Nagy diagnózist. Már elsírtam több helyen, hogy közel 5 évig keringtünk az ellátórendszerben, mire valaki javasolta a Vadaskertet, ahol egy ambuláns vizsgálat utáni vizsgálati hét 3. napján (!), már meg is lett a diagnózis... Én ezek után napi imáimba és aranyba foglalom a Vadast... 

Érdekes volt az első szülőtréning, amin részt vettem, mert a kérdésre, hogy mi okozza a legnagyobb nehézséget az életünkben, sokan azt a választ adták, hogy az agresszió, szökdösés, vetkőzés... Döbbenten hallgattam és arra gondoltam, hogy akkor mi ezt most baromira megúsztuk, mert nekünk ilyenek azért nincsenek. És valóban, Nagy nem gáz. Elég enyhe eset... Persze azért okozott (jóóóó sok!) álmatlan éjszakát és kívántam néhányszor hogy bárcsak megnyílna alattam a föld és akkor kimenekülhetnék az adott ultragáz szituból... De növögetett, komolyodott, "viselkedett". Most is van feszkó, há' hogyne lenne, 13,5 éves kamasz és mi meg a szülei vagyunk... :)

Az április mostantól egy másfajta autizmus hónapja nekünk...

A kisírt szemű anyuka...

(Hát persze, mióta utoljára írtam, azóta már ki is tavaszodott... Mentségemre szóljon, hogy tavaly november óta a Na ezen a héten éppen ki lesz beteg? játékot játszuk családilag... Ezt a hetet M-mel megnyertük, B is csatlakozott, de Lány koronázta meg, akinek volt képe mára belázasodni...)

Pénteken egy autizmussal kapcsolatos vizsgálaton voltunk, majd miután végeztünk Nagynak beígértem egy szendvicset a büféből és egy forró csokit. De előtte bementem a mosdóba. Ott épp egy anyuka telefonált. A kisírt szemei láttán arra következtettem, hogy nemrég kaphatott valamilyen diagnózist a gyermek. Ő persze, ahogy észrevett a beszélgetést abbahagyta, és próbálta eltüntetni a sírás nyomait. Én pedig azzal segítettem neki, hogy úgy tettem, mint aki nem látta. Pedig szívem szerint megkérdeztem volna, hogy mi a baj, és hogy tudok-e neki segíteni valamiben...

Év végi számvetés...

Így percekkel az év vége előtt egy gyors(?) számvetés 2014-ről.

A legfontosabb egyértelműen, hogy B júliusban megszületett. Tulajdonképpen az egész év az ő érkezésével volt leginkább kapcsolatos. Amikor először éreztem őt mozogni, amikor megmutatta magát, a tervezés és várakozás ideje. És hálás vagyok nagyon a Magzati Diagnosztikai Központnak, amikor is e-mailben tájékoztattak a Jön a baba Hadas Krisztával c. műsorra való jelentkezési lehetőségről. Életem egyik legjobb döntése volt. A mai napig könnyezve nézem a kis csodánk érkezését... Nem beszélve arról, hogy mennyi ajándékot kaptam. B egészsége bebiztosítva :), és nagyszerű embereket ismertem meg, akikkel napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Nyilván nagy kapocs a közös élmény, amit azért nyilván mindenki másképp élt meg, de olyan jó tudni, hogy ők vannak és egymásnak virtuális vállat tudunk nyújtani...

Nyilván voltak nehezebb időszakok is. Amikor egy napon tudtam meg, hogy a cégünk becsődölt és Férj munkahelye kivonul az országból, az erősen újratervezésre adott okot. Meggyőződésem, hogy odafent jól osztották a lapokat (ez persze csak utólag visszatekintve derült ki). Ha ez még B fogantatása előtt történik, akkor B most nincs itt velünk. Ha M autizmusa B fogantatása előtt kiderül, akkor B nincs velünk. De nem így történt. Úgyhogy B itt van velünk, az egész lényéből árad a szeretet és a nyugalom. Persze hogy odáig vagyunk érte meg vissza. Hát M ezt nem így gondolta...

De ezt is meg- és túléltük. Mára odáig jutottunk, hogy M már néha (na jó, nagyon néha) rámosolyog már az időközben 5 hónapossá cseperedett emberpalántára, aki ezt úgy hálálja meg, hogy majd' kiugrik a kezemből ha a bátyját meglátja, hangosan kacag neki (és ez csak M kiváltsága). A nagyok kamaszodnak, próbálgatják a határaikat, én átmentem zsarnokba. És tanulni kell és kész. Mer' csak. Nagynál működnek az észérvek, hogy az év vége már beleszámít a továbbtanulásba, Lánynál meg (még) működnek a női válaszok (mert, csak...) Nyilván nem találtam még meg a megfelelő motivációt számukra (bár könnyebb lenne - és könnyebb is - azt írni, hogy mindig más és más érdekli őket), így maradnak a szankciók (pl. rossz jegy esetén ki lehet hozni a telefont a konyhapultra, elnézegetem én ott néhány napig). És basszus, ez működik... Agyrém..

A lelkiismeret is erőteljesen furdalt. Hogy a manóba lehet egyszerre befelé figyelni a benned fejlődő emberkére, figyelni a nagyobbacskára, hogy ne érezze, hogy elhanyagolom (és bizony el is hanyagoltam, mert a növekvő pocakkal én bizony nem csináltam a TSMT-t, bár vannak olyan hős anyák akiket ez nem riasztott el a minden napi tornától). Hogy a kamaszodó lánykámnak próbáljak egyszerre a barátnője és anyja is lenni. Hogy Nagynál megtaláljam azt a metszetet, hogy ne telepedjek rá de azért velünk is legyen. Meg persze Férj igényeire sem árt figyelni, mert még nagyjából 70 évet tervezünk együtt... :)

Azért összegezve jó kis év volt ez... :)

El tudod fogadni?

És el tudod fogadni?

Sokszor kérdezik tőlem, hogy mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Pindur is autizmussal érintett?

Mit mondjak... Elég érzékenyen érintett engem, apát is (bár előttem titkolta), a gyerekek viszonylag jól fogadták, különösen Peti. 

A diagnózist én mondtam ki. Titkon vártam, hogy a fejlesztő azt mondja, hogy ááááá, nem is, még időben van stb... De kit akarok átverni? Mire lett volna jó, ha továbbra is a struccpolitikába kapaszkodom. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, már tavasszal sejthető volt hogy az autizmus befigyel... De akkor - gyorsan hozzáteszem, hogy NAGYON OKOSAN - úgy gondoltam, hogy a diagnózis tud várni néhány hónapot, viszont a bennem fejlődő Életnek most nincs szüksége arra, hogy kiboruljak. Úgyhogy vártam...