Tesó, mint húzóerő

M régen nagyon szeretett hintázni és már egy ideje nem hintázott. Ma ismét megpróbálkoztunk vele. Ahogy reggel beértünk a töküres játszótérre, egy kicsit még csatangolt a zárt területen, addig - gondoltam - itt az ideje, hogy B is megismerkedjen a hintával. (Jó persze ismeri, de az itthonit, és az egy kicsit más.) 

Persze, utána M-t is beleraktuk, de a kölök egyáltalán nem élvezte, sőőőőt. Remegve kapaszkodott belénk, hogy akkor őt most ebből a helyzetből azonnal mentsük ki... Rögtön ki is vettük a remegő(!) gyereket. Közben pedig B csak kacagott és kacagott. Egy idő után M elkezdte figyelni B-t. Hogy mégis miajóbüdösfrancot élvez ez annyira? Lehet, hogy nem is olyan rossz? Csak csendben figyelt. A töpszli pedig csak önfeledten kacagott. És megvolt a pillanat, amikor egy halvány mosoly suhant át M arcán miközben nézte B-t. Most vagy soha... Fogtam M-t és belepakoltam a babahintába (még bőven belefér :) ) és elkezdtem óvatosan lökni a hintát. Persze énekeltem is. Az arcán az ijedtség mutatkozott. Én meg csak mosolyogva énekeltem. A kölök arca kisimult, szemkontaktus, egy kis gyenge majd jóval határozottabb mosoly(ok). Hintát ismét szeretjük... Köszi, B!

Anya, taníts engem! 2.0

Amikor anno észrevettük, hogy M azért lemaradt a kortársaitól, javasolta az egyik fejlesztő, hogy vegyük meg az Anya, taníts engem! c. könyvet. Megvettük. Mi tanítottuk - volna - a gyereket, ő meg erre pont nem volt vevő. Miután nemrég észrevettük, hogy M csontra leutánozza a legkisebbet, jött az ötlet, hogy akkor fussunk neki még egyszer. Előkotortam a könyvet, elolvastam, hogy milyen játékos fejlesztési lehetőségek vannak az egyév körüli gyerek számára. Vannak amiket már mi is csináltunk, de bizony sok-sok olyan "feladat" van, ami újdonság, legalábbis nekünk.

Utánzás... :)

Nem elég a múlt heti pozitív sokk, a kölök a minap meglepett azzal, hogy körbejárt, emelgette a lábait és számolt. Egy lábemelés, egy... És bár nem tisztán, de tökéletesen kivehetően számolt (pl. tettő - kettő). Kb. ledermedve figyeltem, még levegőt sem mertem venni, nehogy megzavarjam vagy kizökkentsem. És a kölök elszámolt egytől tízig. Mit tagadjam, kábé 20 percig bőgtem. Azt hiszem megvan a "ludas", Mickey egér játszóterérnek egyik epizódjában van az, hogy számolnak 1-10-ig. Egy ideje elkezdtem a gyereket figyelni, illetve figyelem mióta megszületett :) , de most azért kezdtem el őt figyelni, mert ő is elkezdett figyelni. Na nem minket, ááááá... B-t. Az egyéves öccsét. A vicc, hogy B pedig M-et figyeli... :) De térjünk vissza M-re. A fiókokat kihúzgálja, mászik, integet(ni próbál :) ). B kézzel eszik, mostmár M szájába nem rakhatok kanalat, evőeszköz gyanánt ő is a praclit használja. Néhány napja láttam, hogy B miután mindent kipakolt egy műanyag dobozból, a hátára feküdt és a dobozt a fejére/arcára rakta és ezen nevetett. Egyéves. Belefér. Erre tegnapelőtt látom, hogy M ugyanezt csinálja és hangosan kacag. Hát elkezdődött... :)

Az első mondat...

A napokban történt... Megvolt az első mondat. Na, nem vitte túlzásba, egész pontosan ez hangzott el:

- Add ide, anya!

A poharat akarta (legalábbis gondolom, mert amikor odaadtam, nem balhézott, hogy másra gondolt). Naná, hogy odaadtam neki. Persze könny kicsordul. Kisebb dolgokért is, hát még ennyiért. Lassan haladunk, nagyon lassan. Igen tudom, lassan, de biztosan... :) Néha óhatatlanul összehasonlítom a hasonló korúakkal. Legutóbb tegnapelőtt döbbentem le, amikor egyik ismerősömmel összefutottunk az utcán. A kislány M-nél 3 nappal idősebb. Álomszép 3 éves leányzóvá cseperedett. Lelkesen mesélte B-nek, hogy nemrég látta őt megszületni (Jön a baba Hadas Krisztával, első évad 9. epizód - ha még nem láttátok :) ). Azért ilyenkor még egyet-egyet facsarodik a szív, és megindul a mi lett volna, ha... értelmetlenség. De az agy azért már edzett, az épphogy futni készülő programot rögtön leállítja.

Anyák napja ♥

A meghatódás már csütörtökön elkezdődött. M-ért mentünk a bölcsibe és megkaptam a bölcsis anyák napi ajándékot. Már amikor átnyújtotta a gondozónénink, már bőgtem... Pedig akkor még nem is láttam, hogy mi van ráírva...

Április, az autizmus hónapja...

Az április, nekünk már 5. éve az autizmus hónapja...

2010-ben kapott az akkor 8,5 éves Nagy diagnózist. Már elsírtam több helyen, hogy közel 5 évig keringtünk az ellátórendszerben, mire valaki javasolta a Vadaskertet, ahol egy ambuláns vizsgálat utáni vizsgálati hét 3. napján (!), már meg is lett a diagnózis... Én ezek után napi imáimba és aranyba foglalom a Vadast... 

Érdekes volt az első szülőtréning, amin részt vettem, mert a kérdésre, hogy mi okozza a legnagyobb nehézséget az életünkben, sokan azt a választ adták, hogy az agresszió, szökdösés, vetkőzés... Döbbenten hallgattam és arra gondoltam, hogy akkor mi ezt most baromira megúsztuk, mert nekünk ilyenek azért nincsenek. És valóban, Nagy nem gáz. Elég enyhe eset... Persze azért okozott (jóóóó sok!) álmatlan éjszakát és kívántam néhányszor hogy bárcsak megnyílna alattam a föld és akkor kimenekülhetnék az adott ultragáz szituból... De növögetett, komolyodott, "viselkedett". Most is van feszkó, há' hogyne lenne, 13,5 éves kamasz és mi meg a szülei vagyunk... :)

Az április mostantól egy másfajta autizmus hónapja nekünk...

A kisírt szemű anyuka...

(Hát persze, mióta utoljára írtam, azóta már ki is tavaszodott... Mentségemre szóljon, hogy tavaly november óta a Na ezen a héten éppen ki lesz beteg? játékot játszuk családilag... Ezt a hetet M-mel megnyertük, B is csatlakozott, de Lány koronázta meg, akinek volt képe mára belázasodni...)

Pénteken egy autizmussal kapcsolatos vizsgálaton voltunk, majd miután végeztünk Nagynak beígértem egy szendvicset a büféből és egy forró csokit. De előtte bementem a mosdóba. Ott épp egy anyuka telefonált. A kisírt szemei láttán arra következtettem, hogy nemrég kaphatott valamilyen diagnózist a gyermek. Ő persze, ahogy észrevett a beszélgetést abbahagyta, és próbálta eltüntetni a sírás nyomait. Én pedig azzal segítettem neki, hogy úgy tettem, mint aki nem látta. Pedig szívem szerint megkérdeztem volna, hogy mi a baj, és hogy tudok-e neki segíteni valamiben...