Az elvek és a valóság...

Nevelési elvek? Ugyan már. Majd kialakul. Kb. így vágtam neki az anyaságnak huszonnégy esztendősen. Laza voltam? Meglehetősen... Tudatos? Cseppet sem... Lesz ami lesz, csak életben tartom valahogy. Másnak is sikerül... Anyai ösztönök híján az internetről és más anyukáktól szereztem a gyerek életben tartásához szükséges instrukciókat. (Mai ésszel/tapasztalattal felfoghatatlan, hogy mennyire nem készültem fel...) Ugyanis a gyerek előbb érkezett meg, mint az "anyai ösztön". Óóóó, tudni fogod, hogy mit kell tenned... Persze. Tudtam én. Volt 4 napom arra, hogy megtanuljak pelenkázni, köldököt kezelni, szoptatni, fejni. Megtanultam? Meg. Igaz óriási segítségemre volt az a tanárnő anyuka, akivel egy napon szültünk, én az első, ő pedig az ötödik gyermekét.  Amikor jött doktorbácsi babanézőbe, megkérdezte, hogy egészségügyis végzettségem van-e, mert olyan profin nyúlok a gyerekhez. Aztán gyorsan rájött, hogy biztos nem, mert különben nem nyitom rá az ablakot egy 5 napos babára október végén... :)

Valentin-nap

Boldog Valentin-napot!

Na ezzel a mondattal régebben nemigazán tudtam mit kezdeni. Már tudok (a férjem nem). Na nem a plüssfigurákra és a szív alakú lufikra, valamint az enapra nem gyengén újraárazott virágokra gondolok. A csoki. Arra igen... (Ne is beszéljünk az ékszerekről... :).  )

Ebben az országban illik utálni a Valentin-napot, mert a messzi csúnya Amerikából érkezett, mert nálunk nincs hagyománya... Az én korosztályomban még talán tényleg nincs. A gyermekeimnél már van. Illetve Lánynál van, mert neki van férje!!! Tavaly ősz óta... (Ja és van már két fröccsöntött lányunokám: Emma és Anna :) ). Na de visszatérve Lányra, szorgosan gyártotta az ajándékait az imádott férjurának. Így is lehet örömet okozni, így is lehet ünnepelni. És tuti, hogy az ő életében/korosztályában már természetes lesz a Valentin-nap, és az első alkalom után lesz a második, stb., így válik a dolog szépen hagyománnyá. Hogy életben tartják ezt a kedves gesztust.(Bevallom én a nőnap értelmét nem látom, miért kell nekem virágot venni aznap, mert nő vagyok? Pedig annak már régóta van hagyománya... :) )

Divat lett a spórolás?

Divat lett a spórolás? Egy kedves barátnőm blogolt erről - még tavaly -, miután a királyi televízió reggeli műsorában volt téma. Kifejtette, hogy ő nem akar(na) divatos lenni, de muszáj...

Hát akkor mi is divatosak vagyunk. Nagyon divatosak... Ott fogjuk a pénzt, ahol tudjuk (ahol nem, ott is :) ).

Hallottam olyan anyukákról, akik nem adnak a gyermekükre örökölt/használt ruhát. Hát én nem ilyen vagyok, sőt kifejezetten örülök, ha félezer forintért tudok a legkisebb számára ruhaneműt vásárolni. Lánynak is vettem már turi pólót (másnap dicsérték a suliban, hogy milyen csinos :) ), Nagy is kapott már - alig - használt ruhát. Nem is értem, hogy mások ebből miért csinálnak problémát. Régebben mindig hallgattam azért, hogy a gyerekeknek mindig az aktuális méretüknél nagyobbat vettem, most örülök igazán, hogy akkor így döntöttem :).

Áll a baba, áll...

Múlt hónap elején hívtam a védőnőnket, hogy most akkor mi is van, merthogy Pici még nem ül... Anya ilyenkor mit csinál? Hát persze, hogy leül a gép elé és elkezd aggódni, mert az úgyis jól megy. Aztán persze elveszik az információk között. Az egyik véglet az, hogy minden, ami eltér a "normális" mozgásfejlődéstől idegrendszeri károsodásokat okozhat (diszlexia, ADHD... stb.), amit később csak fejlesztéssel hozhatunk helyre, a másik véglet pedig az, hogy minden kisgyermek a maga ütemében fejlődik, és semmit nem szabad siettetni, még ráér.

Oké, ezt értem. De mi a helyzet akkor, ha a családban van auti, van hiper, és anya - Nagy születése óta -röpke 11,5 évvel lett idősebb és "bölcsebb", és persze aggódósabb?. Mert ami 25 évesen természetes volt, azért 35 évesen illik hálásnak lenni :). És persze igyekszem nem mikroszkóppal kísérni Pici fejlődését. Igyekszem, csak nem sikerül... Ismerős anyukákat "zaklatok", hogy az ő gyermekük hol is tart fejlettségi szinten élete ezen szakaszán. És nagyon jó fejek, tényleg. Megnyugtatnak, hogy azért nagyon nem maradtunk le, sőt egyáltalán nem.

"Csak" anya?

Na ez egy kényes téma...

15 éves koromban az osztálytársnőimmel téma volt, hogy ki hogy képzeli az életét 30 évesen. Volt aki karriert akart csinálni, más szép házat, szerető férjet, boldog családot akart. Volt aki a kettőt együtt. És voltam én, aki azt felelte, hogy tökmindegy, hogy mi lesz a munkám, ki lesz a férjem, hol fogok élni, egy tuti, 30 éves koromra lesz legalább 2 gyerekem. Bejött... :)

Az első várandósságom idején a 38. hétig dolgoztam, majd a Nagy 4 hónapos korától heti 3 nap telt munkával (is). Amikor a Lányt vártam, akkor csak néhány hónapot dolgoztam, utána "csak" anya voltam. A Nagy majdnem 4, a Lány majdnem 2 esztendős volt, amikor közösségbe kerültek én pedig visszamentem dolgozni. 

Utáltam, hogy hajnalban kellett kelteni a gyerekeket, hogy a Nagyot már reggel 6-kor bevittem a suliba, és este 6 előtt értem érte vissza. A Lány azért volt kevesebbet az oviban, mert az ovi útba esett munkába menet. Utáltam, hogy ideges voltam velük, csakhogy nehogy elkéssünk. Utáltam magam, hogy miattam fáradtak, és hogy kevés időt tudtam velük tölteni. De akkor egyedül neveltem őket, és akkor így tudtam megoldani az életünket. Soha nem fogom elfelejteni azt az időszakot, nem megéltük, hanem túléltük a hétköznapokat akkoriban. Folyamatos lelkiismeret furdalásom volt, hogy korán keltem őket, hogy későn érünk haza. De túléltük és utána már egy sokkal jobb időszak következett. És most itthon gyesen...

Ámulva hallom-olvasom, amikor a részmunkáról és a távmunkáról hallok/olvasok, és arra jutok, hogy igen ez TÉNYLEG megoldás lehetne. Hogy azt a gyereket ne rángassuk kora reggel az ovihoz, és ne rohanjunk érte, hogy úristen, már megint mi leszünk az utolsók. Hogy beleférjen egy szülői értekezlet, az hogy a különórára el tudjuk vinni a gyereket (SNI-s esetében ez a fejlesztés), hogy a bevásárlás és egyéb ügyintézés is megoldás lehessen. Álmok... És erre nemrég olvastam egy cikket - persze egy férfi írta - , hogy rosszul van attól, hogy valaki főállású anyaságot választja, és hogy eltartatja magát a társadalommal. Meghogy ne legyen már munka az, hogy valaki felneveli a saját gyerekét, illetve anyuka otthon csak a matchboxot tologatja.  (A gyerekkel otthon töltött időszak beleszámít a munkával töltött évekbe, tehát munka. :) )A kommenteknél leragadtam. A hozzászóló férfiak egy része kifejtette, hogy hazaér a munkából és anya, aki "csak otthon van", máris kezébe adja szerelmük gyümölcsét, merthogy ő fáradt. Mibe? A matchbox tologatásba? A házimunkába? Hiszen nem is ő mos, mosogat, hanem a gép... (Azért megnézném apukákat, hogy ha egy napra cserélnének mi lenne a véleményük, hogy 1-2-3 gyerek és mellettük a háztartás az vajon munka-e? Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy aki elmegy a munkahelyére az csak a számítógépen klikkelget, és az nem munka... :).) Érdekes módon nagycsaládos apukák egyből az anyák védelmére keltek, és nem vitatták, hogy a nagycsalád igenis pluszmeló. Ja és nem arról van szó, hogy a főállású anya panaszkodik, hogy neki mennyire nehéz, milyen sok dolga van. Nem is panaszkodik, épeszű ember tudja, hogy minél nagyobb a gyerekszám - az öröm mellett - annál nagyobb a munka is, és erre senkit nem kényszerítenek, ezt mindenki önként vállalja.

Éppen ezért szomorú, hogy amikor mindenki megvalósítja önmagát, miért becsmérlik le azt, aki az anyaságban talál magára. Akit hidegen hagy ilyen-olyan karrier, aki azért dolgozik, hogy finanszírozni tudja a "hobbiját" a gyermekei nevelését. Miért kell egy nőnek rosszul éreznie magát, ha az átlagosnál több gyermeket szeretne? Nem beszélve arról, hogy a gyesről visszatérő kisgyermekes anya - érthető okokból - nem a munkáltató álma. Egy-két éve hallottam kisgyerekes anyáknak online vállalkozás indításáról és igen, ez valóban megoldást nyújthat erre a kényes témára. Egyre inkább befészkelődött a fejembe az, hogy a babával úgyis itthon vagyok, számítógép, internet van.. Kéne ezzel valamit kezdeni... :)

Új év, új élet

Mióta Pici megérkezett közénk, csak úgy sodródunk. Ha időpontra kell menni bárhova, az mindig stresszforrás, hogy odaérünk-e. Odaérünk, de addig esz az ideg...

Na ezen (is) változtatunk. Egyetlen újévi fogadalmam, hogy ezentúl napi, heti és havi tervezés lesz az életünkben. Ettől vérszemet kaptam, és életünk minden területén tudatos tervezésbe kezdtem. Kezdve azzal, hogy a házimunkát hogy tudom úgy intézni, hogy több időm maradjon munkára, tanulásra, kikapcsolódásra, BÁRMIRE... Egyik oldalról a megoldás pofonegyszerű, kell valaki aki segít.  Másik oldalról pedig nekem kell az önszervezést magas szintre fejlesztenem, és be is kell tartani.

Az első Nagycsaládos karácsony

Már írtam, hogy a tavalyi karácsony milyen különleges volt, az volt a várandós karácsony :).

Annyi mindent elterveztem/elképzeltem, - konkrétan szinte már nyár óta - , hogy milyen lesz az első karácsonya a babának (a két nagyobb az első karácsonyukon még igencsak picik voltak), és mivel Pindur szilveszterkor lesz 9 hónapos, vélelmezhető volt, hogy az ünnepből valamit érzékelni fog. Legalábbis a feldíszített karácsonyfát...

Az adventi hangulatra rányomta a bélyegét, hogy Nagyot műtötték (jó-jó rutin, de mégis...), így a fókusz  Nagyon volt. Szerencsére gyönyörűen gyógyul, csütörtökön már ment a suliba osztálykarácsonyra, pénteken pedig az iskolai karácsonyi fellépésen részt vett pásztorként. Úgyhogy karácsony előtt 3 nappal a hangulatunk elkezdődött (na jó, szerdán, mert míg Apa naggyal fejlesztésen volt, mi a lánnyal megsütöttük a mézeskalácsokat). 

És eljött a szombat reggel... Nagy egyre jobban van, viszont a lány és a baba megfázott, de nem gyengén. Babának orrszívás + anyatej, nagynak gyömbéres mézes citromos tea, Coryzalia (hát az persze elfogyott, így azonnali szedését nem tudtuk megkezdeni), lilahagyma és zúzott fokhagyma (amire lehet és amire nem - pl. krumplis tésztára :) ). És pizsi és fekvés - persze alvás nélkül.